Suzanne Collins, amerikai írónő méltán híres sci-fi, fantasy könyvtrilógiájának első kötete került megfilmesítésre. Valyon Gary Ross rendező sikeresen vette a feladatot, és sikerült valami maradandót alkotnia? Az Éhezők Viadala.

A jövőben járunk, amikor Észak-Amerika romjain Panem országának tizenkét körzete található. Minden évben, a körzetek felett felelős Kapitólium kiválaszt egy-egy 12 és 18 év közötti fiatalt minden egyes körzetből, akik egy TV-műsor keretein belűl élet-halál harcot vívva kell megnyerniük a versenyt. Azonban csak egy maradhat.

Katniss Everdeen (Jennifer Lawrence) húgával együtt él a 12-es körzetben, és szegénységük miatt így is mindennap az életben maradásért küzdenek. Azonban a 74. Éhezők Viadala alkalmával ez megváltozik, ugyanis Katniss húgát sorsolják ki a 12. körzet egyik versenyzőjének, amit a nővér nem hagyhatott, így önként jelentkezve ő fog indulni a versenyen, Peeta Mellark-kal (Josh Hutcherson) egyetemben. Azt viszont mindketten tudták, hogy ez a jelölés felér egy halálos ítélettel.

A sorsolástól kezdve együtt fogunk lélegezni a szereplőkkel, ugyanis mi is átfogjuk érezni, hogy milyen indulni egy olyan versenyen, ahol 24 versenyzőből csak 1 élheti túl. Katniss és Peeta nem szuper-hősök, hanem átlag emberek, és ettől lesznek olyan szerethetőek, hogy minden egyes jelenetben aggódunk miattuk. A film remekül alapozza meg a hangulatot a Viadalra, ugyanis végignézhetjük a versenyzők bemutatását a nagy közönségnek, az edzéseiket, s a mentorokkal és egymással való morális párbeszédeiket, amik egyaránt felkészítik a nézőt is a halálos versenyre. Ahogy kezdedét veszi a verseny, az én pulzusom együtt szökött a magasba Katnissével, ugyanis rögtön láthattuk, hogy milyen kegyetlen és vérremenő játék ez, ahol egyedül a túlélés a cél.

Most emelném ki, hogy Katniss karakterét eszméletlenül eltalálták. Végig látjuk rajta, hogy Ő tényleg egy sebezhető lány, aki viszont képes ölni is, csak hogy visszamehessen egyedül maradt húgához. A gyönyörű Jennifer Lawrence Katniss minden egyes érzelmét pazarul átadta, pontosan lehetett látni rajta, hogy mikor fél, vagy éppen mikor csillan fel számára újra a remény. Emellett tényleg maximálisan szerethető volt, és én nagyon riktán izgulok ennyire a főszereplőért egy film alatt, mint az Éhezők viadalán.
Körzet-társáról is ejtsünk pár szót. Josh Hutcherson az egyik kedvenc színészem, és itt is bizonyította hogy miért, habár az ő karaktere messze nem volt annyira összetett és magával ragadó, mint Jenniferé, de amit kellett, azt remekül eljátszotta.
A körzet többi versenyzője között kb. minden sablon-típust megtalálhatunk: az arrogáns, önelégült ficsúrtól kezdve, aki egész életében erre a versenyre készült, az ártatlan kislányon át a pszihopata csajig. Mondjuk túl gyakran nem láttuk őket, legalábbis beszélni nem, szóval egyáltalán nem volt zavaró ez a sablonosság.

"Hope. It is the only thing stronger than fear."

Nem lövök le nagy poént, ha elmondom, hogy a filmben volt szerelmi szál. És meglepő, de valami eszméletlen jól sikerült. Az persze alap, hogy lazán odaverte az egész Twilight szériát a maga összesen 15 perces jeleneteivel, de annak ellenére volt hiteles az egész, hogy a film végén nem tudtuk, hogy vajon itt most tényleg volt-e szerelem... de nem akarok átmenni spoilerbe.

A modern világot is remekül ábrázolták a készítők, habár -és itt jön a film első negatívuma- nagyon keveset láttunk belőle, ugyanis a verseny alatt maximum 2-3-szor látjuk a külvilágot, beleértve a körzeteket is, ami édes kevés. Ugyanis engem érdekelt volna, hogy mit reagál a jónép a versenyzők bizonyos cselekedeteire.
Ebből adódóan van még egy negatívum, mivel kevesett láttunk a világból, nem nagyon érezhettők a gazdagok és szegények, pontosabban az éhezők közti kontrasztot. Szóval ezzel nem tudtam azonosulni, nem tudtam átérezni az éhezők nyomoruságos életét, ugyanis ez egyáltalán nem lett bemutatva, persze itt lehet hivatkozni a max. 2,5 órás mozikorlátra.

Hamár így áttértünk a negatívumokra, akkor elmondanám a -véleményem szerint- utolsót, mégpedig hogy a harcjelenteknél a kamera valami eszméletlen módon rángatott, emellett sokszor még sötét is volt, szóval szinte semmit nem lehetett látni belőlük, bár ez csak a közvetlen harcjelenekre vonatkozik, amiből annyira nem volt sok, szóval ez is megbocsátható.
A zene viszont nagyon jól sikerült, ahol feszültséget kellett kelteni ott feszültséget keltett, ahol pedig éppen a szusszanásnyi szünetet kellett érzékeltetni, ott érzékeltették.

A film emellett -pontosabban a könyv...- rengeteg morális kérdést feszeget, többek között az elnyomásról szólókat, vagy éppen azt, hogy a népszerűség érdekében csináljunk-e olyan dolgokat, amiket talán később megbánhatunk. Azonban ezeket a kérdéseket a film nagy többségben csak felteszi, majd válasz nélkül hagyja őket. Most vagy azért tették ezt, hogy magunk válaszoljuk-e meg, vagy talán a következő két részben (ami szerintem esélyes, hogy jön) majd megtudjuk. Meglátjuk.

Az előbb említett három hibán kívűl a film minden egyes része tökéletes. Nagyon rég élveztem már ennyire egy mozit, de az Éhezők viadalának sikerült elérnie, hogy lélegzetemet visszatartva nézzek pár jelenetet. De ami még nagyobb érdem, hogy a film minden másodpercét élveztem, és emellett ami még nagyon fontos, hogy elgondolkodtatott, és ezzel tuti, hogy nem vagyok egyedül, ugyanis az egyik kedves barátomra is ilyen hatással volt a film, mint rám. Szóval a kritika elején feltett kérdésre a válasz, miszerint képes-e Gary Ross filmje valami maradandót alkotni, a válasz egyértelműen igen. 

Szóval az Éhezők Viadala egy irdatlanul jól sikerült film, ami lazán megéri azt az 1200 Ft-t, és a jegy mellé még egy 25%-os kupont is kapunk, amit a Libri könyvesboltban válthatunk be, Suzanne Collins trilógiájának valamelyik tagjára. Én mostmár biztos, hogy beruházok mind három könyve, ugyanis még nem olvastam őket, így nem tudok választ adni arra a kérdésre, hogy a film, vagy a könyv volt-e a jobb (bár azért van egy tippem).
Én már most lazán kijelentem, hogy az év egyik, hanem a legjobb filmjéről beszélünk. A hiányosságok miatt én "csak" egy nagyon erős 9-est adnék a filmre, és biztos, hogy nem fogom megbánni ezt a magas pontszámot. Remélem 2-3 hónapon belűl már a DVD is a polcomon fog csücsülni. Várjuk a folytatást.

Török Tamás

1999, a japán Konami játékfejlesztő vállalat valami olyan forradalmi élményt, brandet indított el ekkor, ami még a mai napig is hozza a pénzt nekik, nagyrészt nem véletlenül. Az én "gamer" pályafutásomban is az első játékok között volt a fantasztikus, PS1-re kiadott Silent Hill, ami kb. minden játékosra a frászt hozta, főleg hihetetlen hangulatával.
7 évvel később Christophe Gans ezt az élményt a vászonra vitte át, és igen, szerintem minden idők talán legjobb játékadaptációjáról fogunk most beszélni. Silent Hill.

A történet szinte hajszál pontosan megegyezik a játékéval, azonban van egy hatalmas változás a filmben. Az eredetileg férfi főszereplőt itt lecserélték egy édesanyára, Rose-ra, akit Radha Mitchell alakít. És ez egy eszméletlen jó döntés volt, de erről majd később bővebben. A történet arról szól, hogy Sharon da Silva (Jodelle Ferland) folyamatosan egy városról álmodik, Silent Hill-ről (na, kit leptem meg?), és mivel szülei örökbe fogadták, sejtik, hogy a nyugat-virginai szellemváros Sharon szülővárosa, így édesanyja mindent félretéve elindul lányával, hogy végetvessen a lidércnyomásnak. Csakhogy egy még nagyobba csöppenek. Sharon eltűnik, és közben egyre többet tudunk meg egy 30 évvel, még a silent hill-i tűzvész előtt élt kislányról, Alessáról. Eközben Rose férje, Christopher (Sean Bean) nagy erőkkel keresi eltűnt feleségét és lányát, s próbálja kideríteni, hogy mégis mi zajlott 30 évvel ezelőtt Silent Hill-ben. Innentől egy olyan szinten zseniálisan felépített történet kibontakozása veszi kezdetét, amit látni kell!

"...Mother is God in the eyes of a child. "

A rendező, Christophe Gans fantasztikus munkát végzett, hű maradt a játékhoz, és sikerült megőriznie annak nyomasztó hangulatát annak ellenére, hogy véghez vitt pár változtatást. Említettem, hogy a nőre lecserélt főszereplő jó döntés volt, méghozzá azért, mert sokkal hihetőbb lett az egész. Tényleg átérezzük, ahogy a kétségbeesett anya küzd lányáért, és ezalatt Rose is olyannyira megerősödik, hogy a film végére én már komolyan beleszerettem. És ez a zsenialitás minden karakternél megvolt, ugyanis a szereplő-casting hibátlan volt. Főleg Jodelle Ferlandet emelném ki, aki ekkor még csak 9 éves volt, viszont az ördögi Alessa kiskori énjét olyan szintű beleéléssel és hitelességgel játszotta el, hogy már csak ezért érdemes volt megnézni ezt a filmet. A tehetséges elég visszafogott jelző erre a lányra.
Itt van még a rendőrnő is, aki igen komoly segítséget fog nyújtani Rose-nak, Cybil Bennett, akit Laurie Holden alakított. Ugyanaz vonatkozik rá is, mint amit eddig mondtam. Remek karakter, hibátlan alakítás.
Szóval igen, jobb szereplőgárdát nem tudnék elképzelni a filmhez, mindenki a maximumot hozta, hitelesen.

A film DVD mellékletén volt egy werk-film, "Hogyan készült?" módra. És az a profizmus, ami a Silent Hill forgatásán zajlott, elképesztő. Az összes stábtag érdeme, hogy a film olyan jó lett, amilyen. Minden egyes helyszínt külön-külön alakították ki, és összesen 100 különbözőt sikerült megalkotniuk, ami kb. 4 horrorfilmre elegendő lenne. A lényeket sem animálták ám, a maszkosok és sminkesek olyan precizítással keltették életre az alapból élettelen anyagokat, amit el sem hittem. És talán ez adta meg a filmnek azt a hitelességet, amiért annyira tetszett nekem, mert szinte minden, amit a képernyőn láttunk, valós volt. Szóval én a film mellett ezt a kis werk-filmet is ajánlom megnézésre, mert 15 perc erejéig mi is átérezhetjük, hogy mi zajlik egy ilyen forgatáson. A zenét -mint ahogy a játékokban is- Akira Yamaoka biztosította, a magához hű színvonallal.

A film hangulatát a játékból átvett nyomasztóság jellemzi, azonban itt jóval brutálisabb és groteszkebb a képvilág, viszont én ennek ellenére sem nevezném horrornak a Silent Hillt. Sokkal inkább egy pszichológiai film, durvább elemekkel. Ugyanis Alessa története nagyon megható és elgondolkodtató, és ennek köszönheti egyébként a Silent Hill, hogy nem lesz egy "tucat-horror". 

"When you're hurt and scared for so long, your fear and pain turn to hate, and the hate starts to change the world."

Igazából nagyobb negatívumot nem tudok felhozni a filmmel kapcsolatban, bár rám elég nagy benyomást tett a Silent Hill, ez látszik az írásomból is, de azért azt el kell mondanom, hogy nem egy világmegváltó film, viszont a horror filmek között egy új műfajt teremtett meg. Főként azoknak ajánlom a filmet, akik szerették/szeretik a játékot is, de ettől függetlenül előismeret nélkül is simán megérthető a történet, viszont csak olyanok nézzék meg, akik szeretnek elgondolkodni egy filmen, és nem csak a látványra mennek, ami egyébként itt teljesen megállja a helyét. Egy nagyon erős 8-ast adnék, és megköszönném Gans úrnak, hogy kellőképpen tisztelgett a játék előtt, a Konami elégedett lehet!

Török Tamás

Igen, most egy rövid véleménykifejtés jön, és nem kritika, mivel képtelen vagyok beszélni erről a filmről, mert egyszerűen nem lehet. Viszont azt ki tudom fejteni, hogy miért nem.

A minimális, tényleg nagyon alacsony költségvetésű Blair Witch Project-ről eddig nagyjából csak jókat olvastam/hallottam. Szóval volt egy minimális elvárásom, mikor leültem elé.
Sokszor volt már arra példa, hogy adott volt egy film, ami nekem tényleg eszméletlenül tetszett, mivel egy olyan mondani valót fedeztem fel benne, ami a nézők nagy részének ahogy észrevettem nem jött át. Na most nem tudom, hogy itt pont ennek a fordítottja történt, vagy a film tényleg sz*r volt.

A film a már azóta párszor felhasznált kézikamerás koncepcióval készült, ami nekem tényleg a szívem csücske, nagyon szoktam szeretni. Végülis itt is jól működött, de ez sem tett hozzá semmit a filmhez. Volt három főszereplő, akik egész film alatt csak nyavajogtak, a csaj bőgött, stb stb... oké, értem én, boszorkány az erdőben (Igen, a film végig egy erdőben játszódott. Jobb lett-e az élmény? Nem.), gondolom paráztak rendesen, de itt jön el a film legnagyobb hibája: nem-volt-mitől-PARÁZNI! Szóval olvasgatom a fórumokat, és nem értem, hogy egyesek mitől tudtak megijedni? Semmi nem történt a filmben, még a hangokat sem hallottam, amiket elvileg kellett volna, így a szereplőket sem tudtam megérteni, hogy mitől félhetnek... pedig ha néha-néha felbukkant volna egy pillanatra egy árny az erdőben, vagy reccsent volna valami, vagy bármi, akkor komolyan, ez egy jó film lehetett volna. De semmi, végig azt vártam, hogy na most talán történik valami, de NEM!

Itt jön képbe a film befejezése, ami tényleg, ötletes volt, ugyanis visszautalt egy előzőleg elmesélt történetre a blairi boszorkányról, tehát itt automatikusan az következik, hogy én elhiszem, hogy tényleg volt/van egy gyilkos boszorkány az erdőben. Sajnos nem, képtelen voltam elhinni, hogy bármi lenne ott, sokkal reálisabbnak tartottam, hogy az egyik bedilizett haver nyírta ki a másik két bedilizett havert. Annyira hatástalan volt az egész film, nem értem, hogy ezt kiknek szánták. Ez nem volt horror, az tuti, viszont még psziho hatása sem volt a filmnek, mert tényleg nem értettem, nem voltam képes átérezni, hogy mi az istentől félnek, azon kívűl, hogy eltévedtek. Szomorú, de még mindig fenntartom a lehetőséget, hogy velem van a baj.

Egyébként egy jó jelenet volt a filmben (igen, egy), amikor is a csaj (a nevét sem tudom, pedig tényleg figyeltem) talál egy faágakba csomagolt rongyott a sátor előtt, amibe talán belek voltak, de az is lehet, hogy valamilyen más belsőszerv. A lényeg az, hogy ezt is sikerült a készítőknek elcseszniük, mert ahogy vége a jelenetnek, hogy a csaj majdnem elokádja magát, el-lett-felejtve az EGÉSZ! Semmilyen jelentősége nem volt, nem beszéltek róla utána, és... semmi. Persze, most lehet mondani, hogy elgonolkodtató volt a film, de szerintem meg egyszerűen nem tudták a készítők, hogy mit akarnak valójában mondani. 

Ezt lehet, hogy előbb kellett volna írnom, de a blairi boszorkányról szóló történetek valósak, szóval ha úgy fogjuk fel, hogy amit a képernyőn látunk, az valós (tudtommal így is akarták eladni), és valójában három diák felvételeit nézzük, akkor azért tényleg más világításba kerül az egész. De filmként akkor is leírhatatlanul gyenge és hatástalan volt, így 2012-ben mindenképp. 3/10

(Még valami, idéznék egy szellemes kommentet: "Az egyetlen valóban félelmetes a filmben az, hogy mennyit kaszáltak rajta :)" Ugyanis 60.00 $-ból 248,639,099 $-t csináltak a készítők, ami azért nem semmi.)

Török Tamás

 Nagyon ritkán nézek horror filmet, mivel általában hatásvadász, semmit mondó alkotásoknak tartom őket, azonban most kivételt tettem, már csak a részben álmokkal foglalkozó témája miatt is. Hogy megérte-e? Ha tovább olvasol kiderül, hogy mit nyújtott az Insidious.

A történet egy családról szól, akik egy új otthonba költöztek, remélvén, hogy az életük egy kicsit megváltozik, egy jobb irányba. Azonban ahogy az rögtön, az első este alkalmával sejthető, a házzal valami nincs rendben. A nagyjából 10 éves Dalton egyik este felakarja fedezni a ház padlását, azonban amikor felkapcsolná a lámpát, leesik egy létráról, beveri a fejét, majd egy igen rémisztő élményben lesz része. Innentől kezdődik el a lidércnyomás, ugyanis másnap Dalton nem hajlandó felkelni. Az orvosik szerint kómába esett, azonban fizikálisan makk egészséges. Renai (Rose Byrne) és férje Josh (Patrick Wilson) érzi, hogy valami nincs rendben a házzal, de lehet, hogy mégsem az épület szellemjárta?

A film a jól bevált, ijesztő hang, és a hirtelen vágásokkal igyekszik megrémiszteni a nézőt, amit viszont zseniálisan tesz. A low-budget habár látszik a filmen, de egyáltalán nem ront az élményem, komolyan, én pár jelenetnél majdnem szív-infarktust kaptam, olyan szinten hatásos volt. A történetben emellett van pár egész jó csavar, és pár jelenet már-már az Ördögűzőre emlékeztett.

A film az elejétől a végéig érdekes tud maradni, és van egy hangulata, ami egyre inkább fokozódik. Ezt a hangulatot leginkább a nyomasztó szóval tudnám jellemezni, a film végére már tényleg azt hittem, hogy én is ott vagyok a családdal, és átélem ezt a maximálisan életszerűtlen eseményt, de valahogy mégis hiteles volt az egész. Persze, itt is volt pár logikai bukfenc, ami a valós életben teljességgel elképzelhetetlen, és sajnos ezek a hülyeségek pár jelenet értékét le is rontották, de a filmre összességében nem voltak kihatással.

Rose Byrne és Patrick Wilson remekül alakítja a karakterét, habár én Rosét egyes helyzetekben egyáltalán nem értettem, hogy miért azt teszi, amit. Leginkább az ő dolgaiban jött elő az az életszerűtlenség, amit már említettem. Dehát ez egy horror, szóval nem dokumentum filmként akarja eladni magát (khmparanormalactivitykhm). A gyerekek nem túl sokat szerepelnek filmben, a legkisebbik mindig sír, a középső csak úgy van, Dalton pedig kb. végig fekszik. Mondjuk azt marha jól csinálja!
Felbukkan a filmben Lin Shaye is, aki szerintem hihetetlenül beleillet az Insidious történéseibe, már ami a karakterét illeti.

A zenék és a vágások nagyon jól működnek, tényleg ezek képezik a film főerényét. Ezért most leszögezném, hogy aki ijedős fajta, de úgy igazából, az szerintem erős nyugtatókkal nézze végig a filmet, mert a készítők nem sz*rral gúrítottak, már ami az ijesztegetést illeti.

A film utolsó 20 perce kritikus volt, mivel egy olyan dolgot kellett vászonra vinniük a készítőknek, amit elég könnyen elronthattak volna, de ez is elég jól el lett találva. A befejezésről nem szeretnék sokat elárulni, de szerintem elég sokan megfognak lepődni, és talán ez az egyik legjobb módszer manapság arra, hogy egy filmről a stáblista után is beszéljenek az emberek.

Összegezve, az Insidious egy hatalmas meglepetés volt, és horror létére tényleg egy pozitív élményt okozott nekem, és az is biztos, hogy nálam ez nem az "egyszer nézős" kategória. Horror fanoknak kötelező, meg... úgy mindenkinek is, aki egy kicsit félni akar. 8/10

Török Tamás

Imádok úgy beülni egy filmre, amikor a címén kívűl kb. semmit nem tudok róla, ugyanis mindig kellemes meglepetést okoznak ezek a filmek. Ez a "Safe House"-szal sem volt másképp.

Mikor megláttam, hogy Ryan Reynolds és Denzel Washington közösen fognak tombolni a filmben, akkor már tudtam: ezt látnom kell!

A történet alapjáraton elég egyszerű: Matt Weston (R.R.) a CIA ügynöke, legalábbis annak készül, ugyanis még csak egy eldugott fokvárosi poszton igyekszik feljebblépni a ranglistán. Itt nem más a dolga, mint őriznie a CIA védett házát. Azonban az első vendége a háznak, a CIA által talán legjobban üldözött személy, Tobin Frost (D.W.), az egykori ügynök, akit többszörös árulással gyanúsítanak. Ezután minden a fejetejére áll, ugyanis Frost-ot egy bizonyos információ miatt számunkra ismeretlen személyek üldözik, és Matt Weston-on a sor, hogy az ügy végére járjon.

A Védhetetlen ízig-vérig egy akciófilm, ahol minden 5. percben jön egy jókora adrenalin löket. Ennek ellenére, a történet remekül kidolgozott, persze itt is megvan az az összeesküvés-elméletes alapsztori, de mégis valahogy eredeti az egész, és tényleg leköti a néző figyelmét.
Denzel Washington hozta a szokásos formáját, külön öröm volt az a jelent, mikor levágta a sörényét, és újra a régi akcióhős énét hozták előtérbe. Ryan Reynolds nekem már a "Buried" óta az egyik kedvenc színészem, és ezzel az alakítással ismét bebizonyította, hogy miért.
A mellékszereplők is a helyükön voltak, akit utálni kellett azt utáltuk, akit pedig szeretni (volt ilyen?) azt szerettük.

Külön kiemelném még az operatőri munkát, ugyanis a kamerakezelés szerintem a film egyik legerősebb pontja. Hihetetlenül jól működött, minden egyes jelenet hatását tudták fokozni, függetlenül adtól, hogy az nyugalmasabb, vagy drámaibb volt-e.
A zenékről nem tudok annyi mindent mondani, ugyanis egy darab hang sem maradt meg belőle számomra, de ez nem amiatt van, hogy rosszak lettek volna, hanem egyszerűen annyira izgalmasak voltak a jelenetek, hogy tényleg háttérbe szorultak a zenék.

Meglepő, de komolyabb hibát nem tudnék felhozni, talán egy kicsit (tényleg csak egy kicsit) hosszabb volt a kelleténél a film. Viszont ezzel együtt feljön egy újabb pozitívum, ami az alkotás végét illeti. Az akciófilmek elég nagyrészével ellentétben, itt tényleg egy igen elgondolkodtató befejezést kaptunk, és egy elég nagy tanulságot is. (Minimális spoiler következik) Senkiben sem bízhatunk, még talán azokban a szervezetekben sem, akik direkt a mi védelmünkre jöttek létre.

A karakterek jellemfejlődése is zseniális volt, Matt és Tobin fordított arányosságban nyíltak meg és bizonytalanodtak el, ami mindkét karaktert élethűvé, és (számomra) szerethetővé is tette.

Összegezve, a Safe House egy remek film, remek színészekkel. A történet bár egy kicsit sablonos, mégis van benne valami plusz, ami sokat dob a filmen. Az akciójelenetek nagyon jók, azonban van pár, ami már-már túl pörgős, és ezt követi a kamera mozgatás is, így pár jelenet egy kicsit zavaró. Ettől függetlenül mindenkinek ajánlom a filmet, legalább egy egyszeri megnézésre, nem fogja megbánni.
Sokat gondolkodtam, hogy most egy gyenge 8-ast, vagy egy erős 7-est adjak a filmre, de inkább az aranyközépútat választottam. 7,5/10

Török Tamás

 Ismét nincsenek bejegyzések, tudom, de ez nem azért van, mert ilyen kis idő után már elhanyagolnám a blogot, hanem mert az elmúlt 1-2 hétben kb. egy darab filmet nem láttam, a "Tetovált lány"-on kívűl. Erről nem tudom, hogy fogok-e írni, mert igazából elég nehéz lenne spoiler nélkül elemezni, és valószínűleg sokan várnák az összehasonlítást a Svéd verzióval, amit még egyelőre nem sikerült megnéznem.

Most hétvégére viszont két film is bevan tervezve, igaz, még nem tudom biztosra, hogy melyek ezek, de bejegyzések várhatók, kettőt minimum szeretnék.

Ezúton is szeretném megköszönni az esetleges visszatérő látogatóknak a türelmet. :)

Török Tamás

Mint említettem a blog bemutatkozó szövegében, régebbi filmeket is szeretnék "elemezni", de ennek célja inkább azok bemutatása, hogyha valakinek esetleg kimaradt pár gyöngyszem az életéből, akkor felhívhassam rá a figyelmét. Emiatt egy új rovatot indítottam, ami stílszerűen a RetroMánia névre hallgat. Az első alany nem más, mint 1998 egyik kultusz filmje (számomra az volt :)) a "Rock and Roll szamuráj" (Six-String Samurai).

Előre leszögezném, hogy a Rock and Roll szamurájt, mint filmet, TILOS teljesen komolyan venni, ugyanis az egésznek van egy paródia beütése, amit azonban nem visznek túlzásba, és a filmnek attól függetlenül van egy bizonyos komolysága.

A történet roppant egyszerű, de már alapjáraton is szórakoztató. Az elképzelt távoli jövőben az oroszok egy atomháborúban győznek az amerikaik felett, Elvis azonban még mindig él, és ő Las Vegas királya. Egyik nap azonban jön a hír, hogy Elvis meghalt, és Vegasnak új királyra van szüksége.
Ekkor jön képbe a magányos-farkas típusú rocker, Buddy (Jeffrey Falcon), aki elindul Vegas felé, remélvén, hogy ő lesz az új király!

Buddy útja elején megment egy szegény kisfiút, akinek megölték az édesanyját, innentől kezdve pedig hősként nézz a zord külsejű férfira, és kénytelen lesz követni őt. Buddy eleinte csak teherként tekint a kisfiúra, akit Justin McGuire egyébként meglepően jól alakít, és tényleg egy szerethető kissrác lesz belőle. Azonban ahogy telik az idő, és egyre több kalandon vannak túl hőseink, Buddy -mint ahogy az lenni szokott- megszereti a fiút, és már-már fiaként tekint rá.
Ezt igyekszenek kihasználni a heavy metal sötét és arctalan harcosai, akik a film végéig üldözik Buddyékat, hogy végleg kiírtsák a Rock and Rollt a világból. 

A filmnek van egy olyan zseniális hangulata és bája, ami számomra tényleg a 90-es évek egyik kultfilmjévé teszi. Tényleg végig izgulunk a két hősért, akik valami hihetetlen jellemfejlődésen mennek keresztül a film alatt, és talán emiatt érezzük őket valódi személyeknek.

Muszáj megemlíteném a zenéket, amiket a Red Elvises rockabilly banda biztosít, ugyanis ezek a számok adják a film lelkét. Vannak kellően humoros, mulatósabb számok (pl.: a "The hungarian dance" ^^), vagy komolyabbak, mint a film végi trackek egyike. 
Hamár az ending, sikerült egy olyan csattanót összehozniuk, ami egyszerre mosolyogtatja, és "síratja meg a nézőt. Óriási piros pont.

Tényleg csak jót tudok mondani a filmről, mert egyszerűen annyira egyedi az egész, hogy minden hülyeségével együtt is egy maradandó élményt okoz, amit szerintem mindenkinek látnia kell, főleg ha az illetőnek rocker szíve van.

Török Tamás

Először is szeretnék elnézést kérni, hogy már régóta nem írtam, de moziba sem jutottam el, és filmnézésre sem jutott időm, egészen tegnapig.

A "Felettünk a Föld" a témájával ellentétben nem mondható sci-fi-nek, egyértelműen egy nagyon művészien megrendezett dráma, ami az USA talán legrangosabb filmes fesztiválján, a Sundance-n is óriási sikert aratott.

A történet nagyon érdekes, és ötletes. Egyik nap az emberek a szokásos égbolton valami egészen meglepőt látnak, ugyanis egy másik, a megszólalásig hasonlító Föld-et vélnek felfedezni.
Itt jön képbe az egyik főszereplő, Rhoda Williams (Brit Marling), aki éppen enyhén ittas állapotban vezet hazafelé, amikor Ő is megpillantja az égen a hihetetlent, és ekkor bekövetkezik a baj. Frontálisan belehajtott egy másik autóba, ezzel tönkretéve egy egész családot, ugyanis a kocsiban csak John Burroughs (William Mapother) zenész maradt életben, elveszítve feleségét és gyermekét.
Az akkor még kiskorú Rhoda 4 évet töltött a börtönben, s miután kijött, lelkileg még mindig teljesen össze volt törve, gondnokként vállalt munkát a helyi iskolában.
Kínozta a bűntudat, muszáj volt bocsánatot kérnie John-tól. Azonban nem volt rá képes, hogy elmondja bűnét, és a teljesen szétzuhant férfihez egyfajta takarítónőként járt vissza, és ezáltal egyre közelebb kerültek egymáshoz...

Rhoda eközben jelentkezett egy olyan "nyereményjátékra", ahol egy jegy volt a győztes jutalma, méghozzá az ún. Föld 2-re. Egyes teóriák szerint a másik Földön az eredeti Föld lakóinak alteregói éltek, azonban mikor az első ember megpillantotta a Föld 2-t, akkor megtört a szinkronitás a két világ között, így a 4 évvel ezelőtti események talán teljesen máshogy alakultak a másik világon. Egy sikeres kapcsolatfelvétel alkalmával bebizonyosodott, hogy valóban az alteregóink vannak ott.

Többet nem lőnék le a film történetéből, ugyanis egyértelműen ez, és a két főszereplő a film legerősebb pontja. A "Lost"-ból már sokak számára ismerős, William Mapother remekül alakította a megkeseredett férj és apa karakterét, aki szép lassan megnyílt Rhodának. Ez egyébként Brit Marlingről is elmondható, a film előrehaladtával egyre többet tudhatunk meg a lány gondolkodásáról, és élfetfelfogásáról. Szerintem mindketten kifogástalanul játszottak, és nem véletlen, hogy a drámai részek olyan jól sikerültek.

Na igen, volt pár jelenet, ami tényleg szívbemarkoló volt, és végre teljesen a kizökkentett az egyszerű játék-filmek világából. Elkellett gondolkozni azon, hogy mi igazán fontos az életben, és mit kell kellőképpen értékelné, még mielőtt elveszítenénk.

Kiemelném még az operatőri munkát, ugyanis zseniális volt. Egyszerűen úgy érezheti a néző a kamera-mozgások miatt, mintha Ő is ott lenne a két szereplővel együtt a jelenetben, és ez teszi méginkább személyessé a filmet.
A zenék a helyén voltak, de nem kell nagy durranást várni tőlük, ugyanis gyakran sokkal hatásosabb volt a csend, mint egy Hans Zimmer féle fül-orgazmus.

A filmnek azonban szerintem volt egy hatalmas hibája. Minden csavart megpróbáltak, de ezzel együtt is kiszámítható volt ez a mű. Ha éppen mégis valami meglepett volna, a jelenet előtt pár perccel tudtad, hogy na, itt most ez- és az fog történni. És ez sajnos a film végi csattanóval is így volt. Valahogy olyan érzés volt bennem, hogy számítottam is rá, meg nem is. Szóval egyszerre lepett meg, és mondtam azt magamban, hogy: "Na, azért ennél többet vártam...". Ettől függetlenül ez tényleg egy művészi alkotás volt két megkeseredett ember kapcsolatáról, és egy alternatív világ lehetőségeinek latolgatásáról (habár az utóbbiból jóval kevesebb volt). 

Összességében a film tetszett, jó volt valami nagyjából eredetinek mondható alkotást lenni, és újra elgondolkozni egy filmen. Azoknak is erősen ajánlom, akik nem szeretik a drámákat, mert azért ez még sem volt az a klasszikus "százas zsepis" film. Sajnos a kiszámíthatóság miatt a "Felettünk a Föld" nálam egy kicsit kevesebb pontot kap, mint amit érdemelhetne, így egy erős 7-es, a 10-ből.

Török Tamás

 Ebben a bejegyzésben a számomra legmeghatározóbb filmekről szeretnék beszélni, kategóriákra bontva, spoilerek nélkül. A bejegyzés folyamatosan frissül az elkövetkezendő napokban.

Kattints a továbbra, és máris meglátod! :)

  Itt van hát a blog első kritikája, amit szerencsére egy kimondottan eredeti filmmel kezdhetek.

Sherlock Holmes 2 - Árnyjáték

Előre leszögezném, hogy az első részt egy nappal a második előtt néztem meg, így önkéntelenül is összefogom hasonlítani őket. A mérce magas.

Nos, a történet onnan folytatódik, ahol az első rész abbamaradt. Miután Sherlockék sikeresen leszámoltak Lord Blackwood-dal, csak azután döbbentek rá, hogy itt valami nagyobb dologgal kell szembenézniük. Innentől -a már első részben is feltünő, azonban arctalan- Moriarty professzort kell megállítaniuk, akinek egy elég sajátos elképzelése van a jövőről, viszont a történelem őt igazolta... de mivel nem szeretnék spoilerezni, így a történetről csak egy ilyen tömör összefoglalást szántam.

Mostmár térjünk rá a lényegi részre. Guy Ritchie (szerencsére) nem változtatott a jól bevált recepten, egy ugyanolyan pörgős, -bár itt már néhol azért voltak lightosabb részek- akciódús és egyben humoros filmet hozott össze. És a humorból nagyon könnyen leszűrhető, hogy a film nem veszi halálosan komolyan magát, ami itt óriási pozitívumnként hat, ugyanis a két karakterünk, Holmes és Watson kapcsolata, dialógusai alapjáraton adnak a filmnek egy bóhokás hangulatot, de a kellő komolyság ettől függetlenűl megvan.
És itt most rátérnék a karakterekre. Az első részben számomra tényleg Holmes-ék vitték el az egész filmet, mert egyszerűen zseniálisan kivannak dolgozva. De ehhez szükség volt két remek színészre is. Robert Downey Jr. és Jude Law egyszerűen erre a két szerepre születtek, velem tökéletesen elhitették, hogy ez a két filmbéli karakter valójában is létezik, annyira hibátlanul játszanak.

Viszont itt jön be az első hiba, ugyanis, mint az első részben is, ezt a duót egy harmadik női tag is kiegészíti. Csakhogy szerintem óriási hiba volt úm. kivenni a filmből Rachel McAdamset, mert a helyette kapott Noomi Rapace karaktere szerintem teljesen jellegtelen, unalmas, és emiatt a színésznő alakítása sem fogott meg... sajnos nálam ez elég nagy hiba volt, nagyon hiányzott Rachel...

A történet jó volt, bár szerintem néhol kicsit zavaros volt, mármint nem pontosan tudtam, hogy akkor most mire is megy a játék, mit akarnak megakadályozni? Kb. a film végéig azt gondoltam, hogy ez egy tipikus sablon sztori, persze Holmes stílusban. De nem. Ugyanis a film vége szerintem zseniális volt, és talán ez volt az egyetlen rész, amiben megtudta verni az elődjét. Az utolsó 20 perce tényleg izgalmas volt, érdekes és meghökkentő is egyben. De ami még ennél is fontosabb, elgondolkoztató.

A film technikailag szerintem tökéletes volt. Az effektek nagyon passzoltak, a helyszínek is szépek voltak, és aminek örültem, hogy az első részben tapasztalható, hihetetlen sajátos hangulat, ha nem is teljesen, de itt is megmaradt, amiben óriási szerepe volt a zseniális Hans Zimmer zenéinek... bár szerintem ez nem újdonság. A verekedés, vagy másnéven bullet-time jelenetek most is nagyon jók voltak, bár egy kicsit lehetett volna több is.

Azért volt még pár negatívum, melyek összességében nem ártottak annyira a filmnek, de azért illik megemlíteni őket. Az egyik az volt, hogy a poénok számomra néha inkább voltak nevetségesek, mint viccesek. Szal ez a "férfit nőnek öltöztetünk, azt dejólesz" dolog még mindig divat? Mert engem egy kisminkelt faszi inkább taszít, mint megnevettet. Hmm, ezen kívűl más komolyabb negatívumot végülis nem tudok felhozni.

Sherlock Holmes 2.-Árnyjáték összegzés: Holmes-ék történetét méltó módon folytatták. Mint már említettem a film pörgős, humoros, a színészi játék kíváló, habár Noomi Rapace cigánylány karaktere nekem nem tetszett. A film története a végére kibontakozott... ennyi pozitívum után azt gondolhatja az ember, hogy maximális elégedettséggel jöttem ki a moziból. Hát nem. Mint a folytasások nagy része, sajnos ez sem tudott teljesen felnőni az első részhez. Végig volt egy olyan érzésem, hogy az Árnyjáték egy magasugró, aki mindig megakarja ugrani az első rész magasságát, de sajnos az utolsó 10-15 perc kivételével szinte mindig leverte a rudat... de ettől függetlenül maximálisan megéri azt az 1.000 forintot, mindenkinek ajánlom a film megtekintését, de szigorúan mint különálló filmként érdemes ránézni, mintsem folytatásként.
A film nálam egy erős nyolcas, tehát: 8/10

The End (?)

Török Tamás

 Üdvözlök Mindenkit!

Először is szeretnék pár dolgot elmondani a blogon található tartalomról, már ami a jövőt illeti.

Ahogy a blog bemutatkozó szövegében is említettem, itt tényleg 20 éves filmektől kezdve a mai slágerekig bármi lehet, de én inkább igyekszem a kevésbé népszerű alkotásokat értékelni.
Általában heti egyszer sikerül eljutnom moziba, szóval hétvége fele várhatóak az aktuális, moziban vetített filmekről beszámolók.

Azt még nem mondtam el, hogy valójában milyen célből is hoztam létre a blogot. Többek között az írás-készségemet akarom fejleszteni, ugyanis ezen (vagy hasonló) pályán akarok elindulni. Másodszor pedig imádom a filmeket, és gondolkoztam, hogy mi lenne a legjobb módszer egy filmes napló vezetéséhez, végül arra jutottam, hogy egy blog megfelelő lenne.

Persze, a blog beszámoló orientált lesz, de azért igyekszem néha-néha valami mással is feldobni azt. :)

A blog kinézetéről még nem döntöttem véglegesen, valószínűleg folyamatosan szerkesztés alatt fog állni, de számomra az áttekinthetőség a fő szempont.

Na, a "technikai" részen túl vagyunk, most egy kicsit az én filmek iránti kapcsolatomról beszélnék.
Még kis koromban (nem mintha, most olyan aggastány lennék :)) eleinte csak a TV-ben láttam filmeket, ugyanis nagyon ritkán jutottam el moziba, az akkori 3 havonta egy alkalom számomra ünnep volt. Ez most annyiban változott, hogy kb. 2 évvel ezelőtt jöttem rá, hogy egy film mennyivel is többet tud nyújtani, mint egy másfél órás kikapcsolódás, hogy jobban elkezdtem foglalkozni a témával. Még az is a segítségemre volt, hogy mostmár heti szinten jutok el moziba, ugyanis jóbarátaim személyében, már társaság is van. :)
Az viszont nem változott, hogy attól függetlenül hogy viszonylag gyakran jutok el moziba, még mindig ünnepnek számít nekem, és még mindig érzem a mozi varázsát, ami otthon ülve a TV előtt soha nem jönne el.

Arra gondoltam, hogy itt fogom részletesen leírni a kedvenc filmjeimet, műfajaimat indoklással együtt, de ennek inkább majd egy külön bejegyzést szeretnék szánni.

Köszönöm a figyelmet, nem sokára jelentkezek :)

Török Tamás