Sokszor elmondtam már, hogy nagyon nem szeretem az egész Batman "sorozatot", a hatalmas hype ellenére (miatt) sem. Persze a filmeket mind megnéztem, mert önmagukban -főleg az előző rész- enyhén szólva is megállják a helyüket. Így hát a mostani trilógia befejező része is kötelező megtekintést vont maga után. Nézzük hogyan sikerült Christopher Nolan végső (?) Batman-je, a Felemelkedés.

"-Nem akarod tudni, hogy ki is Ő valójában? -Pontosan tudom, hogy ki ő. Ő Batman."

A történetet szerintem már mindenki ismeri nagyjából. Gotham azokat az időket éli, mikor a rendőrök szinte unatkoznak, annyira leállt a bűnözés az elmúlt években, a nép pedig Batman-re inkább tekint gyilkosként, mintsem hősként. Azonban egyik pillanatról a másikra minden változik, felbukkan a könyörtelen Bane, akinek minden szándéka az, hogy a szabadságot hírdetve teljesen elpusztítsa Gotham városát. Itt volt hát az idő, a Sötét Lovagnak vissza kellett térnie.

Nincs mit tagadni, bármennyire is nem vagyok oda a Denevéremberért, a Felemelkedés egy közel zseniális film lett. Christopher Nolan egy művész, évről-évre olyan filmeket képes rendezni, amik majdhogynem legendává válnak. Sikerült megértetni velem azt, hogy a Sötét Lovag komoly, realisztikus világa hogy jön össze egy maszkos, denevérnek öltözött ürgével. Végre már nem húztam a számat, amikor magára öltötte jelmezét Bruca Wayne, és elkezdte "osztani az igazságot". A trilógia befejező részére talán még megkedvelnem is sikerült magát Gothamet, és annak világát. 

Hogy miért mondom ezeket? Nolan és csapata olyan (részben már adott) csavarokkal és változtatásokkal dobták fel a filmet, hogy már a 30. perc fele kezdtem érezni, hogy úristen, ez nagyon epikus lesz. Ennek ellenére a film szerintem lassan indult be, viszont tökéletesen alapozta meg a hangulatot, és mutatta be azt, hogy mi változott az elmúlt nyolc évben. Előzetesben rengetegen bírálták a macskanőt, mint hogy teljesen felesleges a karakterének behozatala a film utolsó részére. Tévedtek! Ez is azon változtatások része volt, melyek még érdekesebbé tették a történetet, és basszus, Anne Hathaway egyszerűen hibátlan színésznő. Eddig nem nagyon láthattuk ilyen szerepekben, és pont ezért lepett meg, hogy mekkora beleéléssel játszotta el a Robin Hood szerű tolvajt. Igazából nem fair külön kiemelni Hathaway kisasszonyt, mert minden színész a maximumot nyújtotta a szerepét illetően.

Elég csak végignézni a stáblistát, őrület, hogy milyen sztárparádé jött össze ismét a Sötét Lovagra. Christian Bale, Gary Oldman, Tom Hardy, Joseph Gordon-Levitt, Morgan Freeman, Michael Caine és a már előbb említett Anne Hathaway. Akik jobban figyelnek, azok rájöhettek, hogy kihagytam valakit. Úgy gondolom, hogy Marion Cotillard még megérdemli a kiemelést, mert szerintem nála tökéletesebben senki sem képes előadni egy pálfordulást. Már az "Eredet"-ben is lehetett ezt érezni, de azért meglep, hogy tényleg ennyire tehetséges. (Ha már Eredet, csak nekem tűnt fel, hogy Nolan úr imád ugyanazokkal az emberekkel dolgozni? :D Hatalmas örömömre szinte a fél Eredet stáb csatlakozott a Sötét Lovag csapathoz is. Piros pont.) Joseph Gordon-Levitt is abszolút szárnyal (az Eredet óta). Emlékszem még, mikor még 4 évesen láttam a "Angyalok a pályán" c. filmben, nem gondoltam volna, hogy abból a kissrácból egy ekkora színész fog egykor válni. Szerintem a színészeket elég erősen kiveséztem, mindenki hibátlan volt, nagyon látszott, hogy ők is imádják ezt a filmet és abban is biztos vagyok, hogy mindegyikük szórakozott a forgatás alatt, mintsem dolgozott, és szerintem ennél nagyobb dolog nincs.

Visszatérve a cselekményekhez, a film remekül felvolt építve, viszont Nolan-ra nem jellemzően, szerintem itt volt jópár dolog, ami hatalmas lyukakat hagyott maga után. Rengeteg részlet érdekelt volna engem, amikre pont annyira tértek ki, hogy még homályosabb legyen az egész. Sötét Lovag remekül indult, hibátlanul folytatódott, viszont számomra az utolsó 20 percre -annak ellenére, hogy a film továbbra is epikus volt- valahogy leeresztett egy kicsit. Itt jöttek a képbe a sablonok, amiken egyszerűen már fogtam a fejem. Bane talán mindenidők egyik leg... nem is tudom mi a jó szó rá, legelvetemültebb főgonosza, szabályosan rettegtem tőle, és igen, ezt sikerült maximálisan elb*szni a film végére. Nekem egy ilyen vadállatba, aki könyörtelenül kivégez röhögve bármit, abba ne vigyenek bele egy... nem fogom lelőni, de aki látta a filmet, az tudja miről beszélek. Bane abszolút azt az egy emberi érzelemkifejezést hajtotta végre, ami semmilyen körülmények között nem illett hozzá, teljesen mindegy, hogy milyen előtörténete van. Komolyan, én itt már inkább mosolyogtam, hogy ezt most komolyan gondolták? Sajnos voltak még ilyen hibák a filmben, amik elvették a "tökéletes" jelzőt a Felemelkedéstől.
Mivel én nem ismerem a Batman képregényeket, nyugodt szível mondhatom, hogy a film rendkívűl csavaros volt, kb. 20 percenként történt valami, amire tényleg felkaptuk a fejünket, hogy "ne már, ezt nem gondoltam volna".

A kép világ és az effektek az előző részekhez hűen, itt is tökéletesek voltak, viszont ami még jobb volt, hogy a készítők nem estek túlzásokba. A darkos hangulat mellett mindig volt egy olyan érzésem, hogy Gotham valóban létezik, mert annyira passzoltak a díszletek és effektek az egész film sémájához, hogy minden harmonizált egymással. Ez nagyon tetszett, és több filmben is figyelni kéne erre, hogy a kevesebb néha több.
A film zenéit Hans Zimmer és James Newton Howard szolgáltatta nekünk, szerintem többet nem is kell mondanom, perfekt.

Szomorúan tapasztalom, hogy rengeteg ember azzal a címszóval megy el a Sötét Lovagra, hogy ő most egy abszolút a látványra kihegyezett akciófilmet fog látni. Az én tapasztalataim szerint, a mostani rész közel sem erről szólt. Egy kedves barátom hívta fel a figyelmemet arra, hogy az ilyen szuperhősös filmekben van mindig egy morális, erkölcsi tanítás, amire a Batman a legtökéletesebb példa. Amikor Batman "hivatalosan" is, 8 év után visszatér, szabályosan kirázott a hideg. Az emberek egy jelentős része Harvey Dent gyilkosaként tekintett rá, azonban volt akik továbbra is hittek benne, hősként néztek rá és várták, hogy visszatérjen a Sötét Lovag. Christopher Nolan imádja az utalásokat. Neki van egy saját jelrendszere, ami minden filmjében felfedezhető, és ez itt sem volt máskép. A már említett, a témában jártas barátom még a film előtt elmagyarázta nekem, hogy ez az egész denevéresdi miért lett Bruce Wayne védjegye. Emellett még azt is megtudtam, hogy a denevér a félelem legyőzésének jelképe. Először arra gondoltam, hogy igen, valószínűleg ezt magyarázták bele a Batman rajongók, de basszus, nem! Az egyik jelenetnél, mikor Wayne-nek valóban lekellett győznie a félelmét, a mellette lévő fal egyik üregéből denevérek repültek ki. Zseniális. A film emellett tele volt még ilyen morális dolgokkal, legfőbbképpen az ember örökös reményre való vágyát fírtatták, leginkább Bane karakterével. Ezért mondom én azt, hogy a Batman továbbra is inkább a gondolkodóbb embereknek való.

A Felemelkedés leggyengébb pontja a befejezés. Számomra sokkal több megválaszolatlan kérdés lett a film végére, mint amennyi az elején volt. Persze mondhatnánk, hogy hát Nolan mindig is erről volt híres, de itt nem erről volt szó. Ebből a szempontból szerintem a film egy kicsit felületes volt, lehet, hogy a Batman rajongók mindent megértettek, de én, mint kívűlálló abszolút nem vágtam, hogy most mégis mi van. Mármint, nem vagyok hülye, az egyértelmű dolgokat megértettem, meg hogy mi lett konkrétan a film vége, de aki látta, az tudja, hogy olyan abszolút utalások voltak a végén, amivel nem lehet lezárni egy trilógiát. Na mindegy, ezt nem feszegetném tovább, mert lehet, hogy tényleg csak én nem vagyok elég jártas Batmanben.

A lehető legtöbbet elmondtam Nolan újabb mesterművéről, a "Sötét Lovag:Felemelkedés" a filmek magas iskolájához tartozik, pár forgatókönyvbeli lyuktól eltekintve egy tökéletes, epikus és érzelmekkel teli filmről beszélünk, ami mindenki számára ajánlott. Én egyáltalán nem vártam a filmet, de talán az év legkellemesebb meglepetését okozta számomra. Az IMDb-n jelenleg 9.1 ponton áll a Sötét Lovag, viszont sajnos nekem le kell húznom ezt a számot... 9 pont, a 10-ből.

Török Tamás

Elkészült a második adás, amiben Mick-kel és FroG-gal "A csodálatos Pókember" c. filmet "tárgyaltuk" ki, pár bakival körítve, ami remélem senkit sem fog túlzottan zavarni. :D

www.smokingbarrels.blog.hu
www.mkproject.blog.hu

Nagyon ritkán van velem olyan, hogy egy-egy színész vagy színésznő olyannyira meg tud fogni, hogy csak az illető miatt nézzek meg egy filmet, azonban Mel Gibson-t én annyira zseniálisnak tartom, hogy a Börtönregény esetében ez volt a helyzet. Ami pedig még fontosabb, hogy Mel bácsit hosszú idő után ismét egy akció szerepben láthattuk, ami egy dél-amerikai börtönbe ad nekünk betekintést.

Nagyon szeretem az ilyen börtönös történeteket, szóval külön örültem, hogy Mel Gibson egy ilyen szerepet kapott meg. A történet szerint sofőrünk (Mel Gibson) - kinek nevét nem tudni - éppen az amerikai hatóságok elől menekült bankrablás miatt, azonban pechjére, már a határon túl, Mexikó területén kapták el, ezért a törvény szerint ott kaphatja meg új otthonát, a hírhedt dél-amerikai börtönök egyikét. Ekkor kezdetét veszi a túlélés a börtön-városban, és szerintem nem nagy spoiler ha azt mondom, hogy ez főhüsönknek elég jól megy, a legnagyobbakra emlékeztető hidegvérrel oldja meg a helyzeteket. Persze van, ami neki sem teljesen gyerekjáték, ugyanis ahogy mint minden hasonló börtönben, itt is jelen van a korrupció, ugyanis az egyik fejesnek egy új májra van szüksége, az illető vércsoportja pedig csak egy, a börtönben élő gyermekével egyezik, akivel véletlenül pont összehaverkodik főhősünk. Innentől kezdve minden a feje tetejére áll, a továbbiákban viszont már spoilereznem kéne, szóval a történetről tömören ennyit.

A sztori egyszerű de nagyszerű, viszont a filmet egyértelműen a hangulata és a fantasztikusan, és megkockáztatom maximális élethűséggel ábrázolt mexikói börtön atmoszférája emeli ki a középszerű kategóriából. Végig azt érezhetjük, hogy mi is az események középpontjában vagyunk, és egyre többet fogunk megtudni erről a teljesen más világról. Egyébként lenne egy személyes megjegyzésem ehhez a börtön élethez, de szerintem eléggé elszomorító, hogy sokkal jobban élnek ott a helyi nagykutyák, mint néhány polgártársunk, az állítólagos szabad világban. Elgondolkodtató.

A "Börtönregény" leginkább a merészségével fokozza a hangulatot. Pár jelenetnél, komolyan mondom, inkább már oda sem mertem nézni, mert olyan természetességgel kapkodták le egy fogóval az emberek lábujjait, hogy néha tényleg azt hittem, hogy teljesen más műfajű filmet nézek. Emellett volt még egy rész, amit én bátran beletennék minden idők egyik legkegyetlenebb mészárlás jelenetei közé. Kevés film tud elborzasztani, de a Börtönregény alatt jó párszor volt az, hogy enyhén szólva sem volt jó kedvem. Manapság egyre gyakrabban kell rájönnöm arra, hogy Hollywood egyre merészebb dolgokat már mutatni a filmekben, és bevallom, nekem ez tetszik. A valóság is kegyetlen, a filmek is legyenek azok a kellő helyen.

A színészi játék teljesen korrekt volt, igazából csak Gibson-ra hárult igazi szerep, ami számomra teljesen meglepő volt, hogy az öreg motoros még most is tud irdatlan bad-ass lennI! Annyira hihetően játszotta el ezt az all-rounder rossz fiút, hogy már-már a nem rég megjelent Max Payne 3-ra és szereplőjére hajazott mind Mel, mind az egész film. Ha valaki esetleg nem lenne otthon a videójátékok világában, annak csak annyit mondok, hogy ez mindenképp pozitívum. Persze, Mel Gibson nem vihette el egyedül az egész filmet. Számomra hihetetlen, hogy ilyen filmekhez, mindig sikerül találni egy teljesen ismeretlen kissrácot, aki jó pár hollywood-i sztárt megszégyenítően játsza el szerepét. Esetükben a már említett ritka vértípusú, zűrös srácról van szó akit Kevin Hernandez alakít. Nem nagyon ismerem a fiút, de nekem valamiért van egy olyan érzésem, hogy nem is igazán színészkedett, hanem csak magát adta. Persze, lehet hogy egy teljesen kultúrált srácról van szó, akkor viszont hatalmas tehetség.

A sok pozitívum ellenére a Börtönregény nem volt egy kimagasló film, amennyire jól indult, szerintem annyira lett sablonosan vége. Teljesen kiszámíthatóvá vált az egész, és akármennyire is akarták elérni Adrian Grunberg-ék, hogy megismerjük a főhőst, szerintem olyannyira nem sikerült, persze a titokzatosság nem feltétlen probléma, csak számomra nem volt túl reális, hogy egy elvileg "pitiáner bankrabló" mégis hogy volt képes túl járni kb. 300 ember eszén. Az előzmény megismerését egyébként narrációval próbálták meg elérni, amik nagyon hangulatos voltak, viszont a film vége felé egyre kevesebb volt belőlük. A Pókembernél kiemeltem a szinkront, hogy mennyire jó volt, itt kiemelném a feliratot, hogy mennyire szar volt. Jó, kicsit túlzok, de a káromkodások egyszerűen nevetségesen voltak lefordítva, néha már fel is röhögtem, én ilyet még tényleg nem láttam. Abban is biztos vagyok, hogy volt jó pár félrefordítás, szóval szerintem aki tud angolul, az inkább a fülére hallgasson, mintsem a szemére, ahogy azt én is tettem néha. (Vicces, hogy a film jelentős része spanyolul szólal meg, de mégis ezt kellett tanácsolnom.) Visszatérve, a Börtönregény nagyon eredetin és pörgősen indult, viszont a film végére szerintem egy kicsit leeresztett, habár ott is volt pár jellegzetes jelenet, pl. az ominózus Clint Eastwoodos (aki látta a filmet, az érteni fogja). Hát az valami hatalmas volt!

Mel Gibson visszatért, és szerintem leginkább erre volt jó a Börtönregény. Többet nem igazán lehet mondani a filmről, egyszeri megnézésre mindenképpen ajánlott, bőven eléri azt a szintet, amit a mai akcióhősök alkotásai felállítanak. 7,5 pont, a 10-ből.

Török Tamás

(Off: Hamarosan elkészül a MovieHeads podcast új adása, szóval akit érdekel (érdekeljen!) az a napokban mindenképpen látogassa a blogot!)

Pókember, a világ egyik legismertebb képregényhőse, akiről eddig igazán értékelhető film még nem készült. Marc Webb rendező és a Marvel most úgy döntött, hogy az alapoktól kezdve, az "első" három Pókember filmmel ellentétben az eredeti képregénysorozatot szeretnék vászonra vinni, az eredeti Pókember hangulattal együtt. Nehéz feladat, de negyedjére végre sikerült teljesíteni?

Én soha nem szerettem a szuperhősöket. Kiskoromban is utáltam az egész Superman meg Batman hisztériát, valahogy engem hidegen hagyott az egész Marvel és DC világ. Pókember azonban mindig a kivételt képezte nálam, imádtam a rajzfilmeket és képregényeket egyaránt, Spidey annyira laza volt, hogy egy élmény volt nézni, igazi egyéniség volt a sok -szerintem- sablonos szuperhős között. Anno 6 éves fejjel még az első film is tetszett, viszont az utána következő kettőt már képtelen voltam hova tenni, ezért én úgy érzem, hogy tényleg nem készült még érdemleges film Pókemberről. Egészen mostanáig.

Nem húzom az időt, "A csodálatos Pókember" egyértelműen az egyik legjobb képregény-adaptáció ami valaha készült, végre azt a Pókembert kaptuk meg, akiért annyian rajonganak. Kezdjük ott, hogy Andrew Garfield A Pókember. Komolyan, mintha évtizedekkel ezelőtt az egész karaktert egy még meg nem született emberre írták volna, Garfield annyira hihetően játszotta a visszahúzodó, viszont az átlagnál jóval magasabb intelligenciával megáldott diákot, viszont amikor felöltötte magára a pókjelmezt, átalakult pont azzá a vagány jótevővé, akit anno a Marvel atyja, Stan Lee talált ki. A történet is jó volt, az egész átváltozós dolognak volt egy tudományos magyarázata, ami persze viszonylag felületes volt és egyszerű, de mégis adott -az amúgy alapvetően teljesen komolytalan történetnek- egy hátteret, amiért Pókemberről még az átváltozás után is elhittük, hogy egy hétköznapi srác. Mostmár végre visszakaptuk Spidey háló-patronjait is, amik annak idején rengeteg poén alapját képeztek a képregények és rajzfilmek során. Annak ellenére, hogy az egésznek volt egy tudományos háttere, a készítők nem követték el azt a hibát, amit anno Sam Raimi -az első három Pókember film rendezője- elkövetett, mégpedig hogy teljesen komolyan vették a filmet. Pókember soha sem volt komoly, szinte minden egyes akcióját elpoénkodta, és nem azt az "én vagyok a világ megmentője" stílust képviselte, mint szuperhős társait (talán ezért is szeretem őt annyira). Ez a "komolytalanság" a mostani filmre viszont teljesen jellemző volt, ami szerintem az eredeti Pókember hangulatot képezte (egyébként aki a drámát szereti, az sem fog csalódni, került bele egy kicsi a filmbe). Ez a Peter Parker szórakoztatott, a Toby Maguire féle meg idegesített, szerintem ezzel elmondtam mindent.

A film végre foglalkozott Peter gyerekkorával, és bepillantást nyerhettünk abba (tényleg csak egy pillantást), hogy mi történt a szüleivel, ami a régi filmekből emlékezeteim szerint teljesen kimaradt, bár ezt a részt itt is inkább a következő két filmre hagyták. Mint mondtam, a történet viszonylag jó, viszont megkockáztatom, hogy nem feltétlen jobb, mint a Sam Raimi féle verzióban. Végülis alapjáraton ugyanaz, viszont a már említett tálalás volt teljesen más. Szinte minden jelet sokkal hatásosabb volt a film stílusa miatt, mint az első trilógiában, annak ellenére, hogy nagyjából tudtam, mi fog következni. Ez a nagyszerű az egészben, hogy annak ellenére, hogy a film egy remake-nek (reboot) nevezhető, még így is sokkal izgalmasabb volt.

A szereplő választás amennyire furának tűnt az elején, annyira ütött a filmben. Andrew Garfield Hollywood egyik legtehetségesebb színésze, hibátlan volt az alakítása, mostantól rajta kívűl számomra nem létezik másik Peter Parker. A film folyamán rájöttem, hogy Emma Stone minden szerepében szerintem önmagát adja. Persze nem az" Easy-A"-es önmagára gondolok, hanem a valós személyisége szinte minden karakterében elcsíphető, és ezért elég nagy szerencse, hogy Emma Stone messze az egyik legbájosabb és szimpatikusabb színésznő Hollywood-ban. Martin Sheen pedig mint Ben bácsi, hát egyszerűen zseniális volt. Szóval igen, a castingot panasz nem érheti.

A csodálatos Pókember látványvilága, hát... lélegzetelállító volt. Sejtettem én, hogy az IMAX jó lesz, de hogy ennyire kifogják használni, az ledöbbentett. Oké, hogy 4x akkora a vászon, mint egy átlagos teremben, de még a látványilag jelentéktelen párbeszédeket is öröm volt nézni. A lézerrel kezelt hangtechnika meg egy szabályos ear-gasm-et okozott néhány helyen, köszönhetően a zenének, ami totál passzolt a film hangulatához. Én nagyon ritkán nézek szinkronosan egy filmet, ezesetben viszont muszáj volt, és azt kell hogy mondjam, nagyon jó volt. Annak ellenére, hogy tényleg ritkán nézek moziban szinkronos filmeket, nagyjából ismerem a magyar szinkronszínészeket, viszont Emma Stone-nak egy általam még soha sem hallott -legalábbis nem emlékszem- nő/lány adta a hangját, és megdöbbentően hasonlított Emma hangjára. Ez nem a film érdeme, de érdemesnek találtam kiemelni. Visszatérve, ennél látványosabb, pontosabban nem, nem azt mondom, hogy ez volt a leglátványosabb film amit valaha láttam moziban, viszont IMAX-szel közösen a látvány itt működött legjobban együtt a film jeleneteivel. Hibátlan volt.

Tökéletes film nem létezik, szokták mondani, és ez "A csodálatos Pókemberrel" sem volt máskép. A film legnagyobb, és talán egyetlen hibája a főgonosz volt. Egyszerűen képtelen voltam komolyan venni azt a gyíkot, és még beszélt is. Értem én, hogy képregény, de ez annyira gáz volt a vásznon, uhh... mondjuk, Parker itt még kezdő volt ebbe az egész pókemberesdibe, szóval kezdésnek elment ez a valami. Na meg ennek a gyík-tudósnak a motivációja is -nem fogom lelőni, de elég sablonos- hát, szerintem elég érdektelen volt. Annyira jó volt a film, viszont ez a gyík-szál szerintem sokkal, de sokkal jobb is lehetett volna.

Már megint a film stílusára térek vissza, de azt külön szerettem volna megemlíteni, hogy a film vicces volt, de tényleg vicces, nem úgy, mint ahogy a pl. a Man in Black próbált az lenni. Az volt a legdurvább, hogy 9 évesektől kezdve egészen a jóval idősebbekig mindenki nevetett a poénokon a terembe, és ezért mondom azt, hogy "A csodálatos Pókember" valóban egy élményt okozott, mert ez a karakter rengeteg mindent hordoz magában, amiből a film elég sok mindent meg is mutatott.

Szerintem mindent elmondtam a filmről. Kedves Marc Webb úr és Marvel. Ez a jó út Pókember számára, ebben a stílusban kell folytatni a további részeket is, és akkor végre kaphat egy riválist maga mellé a Sötét Lovag. "A csodálatos Pókember" egy látványos, eredeti és megkockáztatom, hogy egyeseknek még nosztalgikus film is lehet. Andrew Garfield életre keltette azt a szuperhőst, akiért még én is "rajongok", ezért volt ez a film olyan jó. Abszolút nem az elfogultság beszél belőlem, én minimális reményekkel vártam az újabb Spider-Man filmet, viszont azt kell mondanom, hogy Pókember, tényleg csodálatos voltál. 8,5 pont, a 10-ből.

Török Tamás

Hát, ide is eljutottunk, megjelent az első közös videóm Mick Kramer barátommal, és Zolival!
Nagyon élveztem a közös "munkát" srácok, remélem, hogy még jó sokáig menni fog a sorozat!

A "Rock of Ages" a 2006-ban bemutatott, Chris D'Arienzo azonos című broadway musical-je alapján készült, és hihetetlen, de én nagyon vártam már ezt a filmet. A musical abszolút nem az én műfajom, a "Grease"-n kívűl még nem is láttam egyet sem, amire azt mondtam volna, hogy ez igen! A Rock of Ages-nél viszont már a traileren látszott, hogy itt valami oltári baromságról lesz szó, és így is lett, viszont abszolút a kifejezés jobbik értelmében. Lássuk mit hozott össze a rendező, Adam Shankman!

A történetet láthattuk már párszor egy kicsit más formában, de azért itt mégis sikerült valami egyediséget belecsempészni, persze nyugodtan elmondható, hogy ennél a filmnél a sztori mellékes.
Sherrie egy szokásos amerikai lány, akinek minden álma az, hogy valahogy sikerüljön kitörnie Oklahoma korlátai közül, ezért szerencsét próbál az Angyalok Városában, egyenesen Hollywood-ban, ekkor találkozik össze Drew-val. Drew, a híres "Bourbon Room"-ban dolgozik, ahol a legendás Stacee Jaxx először koncertezett, azonban a helyet pár begyöpösödött szent lelkű egyénekből álló csoport beakarja záratni. Azt már gondolom nem is kell említenem, hogy a Rock a halálán van. Innentől kezdetét veszi egy hatalmas love-story, amit komikus és drámai elemek egyaránt színeznek. A történet messze nem lebilincselő, nagyon sokszor fog elkalandozni az átlagos néző, ugyanis a két és fél (!) órás musical során jó pár ellaposodás lesz. Térjünk a lényegre, elvégre is egy musicalt nem a szuper történetéért szokás szeretni...

...hanem a zenéért. Hogy itt mennyire volt ez a helyén? Háát... MAXIMÁLISAN! A Rock of Ages soundtrackje valami elképesztően jó volt! Olyan klasszikusoktól kezdve, mint a "Paradise City", egészen az "I love Rock 'n' Roll" át, a "Rock You Like a Hurricane"-ig csendülnek fel a film folyamán, színész/énekeseink feldolgozásában. A zenék szinte kivétel nélkül elvarázsolnak, és ami engem meglepett, hogy sokkal jobban vezették a történetet, mint a sima dialógusok. Ha már dialógusok: néhány párbeszéd, vagy éppen Stacee Jaxx első monológja alatt valami olyan magával ragadó aláfestő zenék mentek, hogy azt nem tudok leírni. Még a "nyálas" jeleneteket is sikerült igazán megkapóvá tenni, annyira odaillett az a 2-3 szám. Emellett nagyon jó volt látni, hogy Tom Cruise, vagy éppen Catherine Zeta-Jones milyen odaadással képes előadni a Rock and Roll klasszikusait. Olyan volt az egész, mint egy nagy buli, ahol a sztárok nem is színészkednek, hanem egy "karaoke" esten vesznek részt, persze ők valamivel jobb hanggal vannak megáldva, mint egy "átlag ember".

Nem csak Cruise-ék, hanem az egész színészi gárda a maximumot hozta ki a karakteréből. A Sherrie-t alakító Julianne Hough szinte most debütált Hollywoodban, (eddig country énekesnőként volt ismert) és szerintem már most odaver pár, a Disney által kinevelt "színész/énekesnő" palántát. Julianne-nek és a partnerét alakító Diego Boneta-nak köszönhetően a szerelmi szál nem hogy idegesítő nem volt, hanem egyenesen a film legérdekesebb pontja volt (persze csak Stacee után). Nem fogok mindenkit egyesével felsorolni, de a színészi játékra tényleg nem lehet panasz. Tom Cruise-t viszont szeretném külön kiemelni, ugyanis egy fel nem fedezett rock-sztárt ismerhettünk meg személyében. Persze, a film szerintem elég sokszor viccet csinál a világ legjobb zenei műfajából, viszont Cruise-ra ráöntötték Stacee karakterét. Egyébként nekem volt egy olyan furcsa érzésem, hogy Tom végig egy sztárvendégként volt kezelve, ugyanis akárhányszor a karakterének egy jelenete következett, szinte mindig fel lett konferálva valamilyen módon, szóval mondhatjuk, hogy enyhén túl lett nyomatva, de rendkívűl szórakoztató volt, még ennek ellenére is. Ami pedig még érdekesebb, hogy nem csak egy felszínes, önelégült rock-sztár volt, hanem egyre inkább kibontakozott, és már-már filozófikus jelentőségű mondatai is voltak, persze aki nincs oda a Rock and Roll-ért, az lehet, hogy hülyének fog nézni e kijelentésem miatt.

A sok jó mellett azért volt pár dolog, amit nem tudtam hova tenni. Először is: Julianna Hough-nak majdnem olyan gyönyörű hangja van, mint ő maga, viszont nem véletlen country énekesnő. A hangszíne pár szám kivételével egyáltalán nem illett ebbe a Rock and Rollos környezetbe, és néhol már tényleg bántotta a fülemet, a sok mély orgánum között vonyításnak tűnő hangja.

A film közepére kezdtem már megérteni, hogy miért is kapott 16-os besorolást. A Rock of Ages ugyanis kb. minden 10. percben valami hatalmas túlzásba esik. Az oké, hogy Stacee-vel és a nőkkel kapcsolatban szinte folyamatosan szexuális utalások vannak, de ennyi leteperést, fülnyalást, és nyelves csókot (a kevésbé gusztusos fajtából) én filmben még nem láttam. De ez még hagyján, a filmben lévő jelmezeknek "hála" minden nő ultra-szexin néz ki, csak hogy ezt is túlzásba vitték, és az egész átment egy prostifuttatásba. Ezután jött a film csúcspontja, mikor egy egész dal szólt arról, hogy két (fiú) barát rádöbben arra, hogy szerelmesek egymásba, majd ezt a csodás jelenetet egy csókkal zárják le. Nem ítélem én ezt el, de ez nagyon nem kellett volna, semmit nem tett hozzá a filmhez, viszont egy alapos hányingert okozott nekem.

A legnagyobb baj az, hogy a film bármennyire próbál egy szobrot állítani a Rock and Roll számára, én mégis úgyéreztem, hogy néha gúnyt űznek ebből az isteni zenéből, a készítők önszánta ellenére. Ugyanis az egész rock-sztár életet a szokásos piás, szexes, rumlis és örömlányokkal teli sztereotípiával mutatja be, de szerencsére Stacee is megcáfolja ezt (sajnos nagyon burkoltan), hogy a Rock and Roll nem erről szól. Persze volt pár jó ötlet a Rock újjélesztésével kapcsolatban, de a film szerintem a leglényegesebb ponton elcsúszott, mert egy eddig még rockot nem igazán hallgató, vagy a műfajt nem preferáló nézővel nem fogja megszerettetni azt.

A "Rock of Ages" akármennyire is volt hangulatos, isteni zenékkel ellátott film, a sok túlzás elrontotta az egész Rock and Roll érzetet, és gicsessé tette az alapjáraton jó forgatókönyvet. A filmet leginkább így tudnám ajánlani: irdatlan jó soundtrack, tehetséges színész gárda, alapjáraton jó hangulat és gyönyörű nők. Se több, se kevesebb. Ja, és talán a legnagyobb kritika amit megfogalmazhatok a Rock of Ages-szel kapcsolatban: az a 2,5 óra jóval többnek tűnt... egy jó indulató 7-es, a 10-ből. (Tom Cruise viszont tényleg zseniális volt.)

Török Tamás

A "Prometheus" talán az év egyik legjobban várt filmje volt, azonban a sajtó eléggé "lehúzta", ezáltal az én elvárásaim is csökkentek. Ridley Scott, az Alien filmek atyja, egy előzmény filmet ígért nekünk, habár szerintem felesleges úgy leülni a Prometheus elé, hogy itt ismét egy Alien filmet látunk, ugyanis minimális volt a hasonlóság. Szóval én a Prometheust egy különálló filmként fogom kezelni, mintsem egy sorozat darabjaként.

2090 körül járunk, egy földi tudós csapat olyan több ezer éves tárgyi emlékekre, barlangrajzokra bukkan, melyek mindegyikén megtalálható ugyanaz a jel, ami -mint később kiderült- egy naprendszert ábrázol, ahol az egyik ottani bolygón talán élet lehet. Az az élet, amely megteremtett minket is, embereket. Ezután Elizabeth Shaw doktornő (Noomi Rapace) és Charlie Holloway kutató (Logan Marshall-Green) "vezetésével" útjára indul a Prometheus nevű, expedíciós űrhajó, az ismeretlen naprendszer felé, azonban felderítőink nem éppen azt találják, amire számítottak.

Kezdjük ott, hogy a Prometheus NEM akciófilm. Sokkal inkább egy sci-fi horrorról beszélünk, ami nem a képünkbe tolt akcióval, és borzalmas szörnyekkel operál, hanem az egész filmnek van egy nagyon erős filozófikus töltete, és erre a töltetre lett egyértelműen kihegyezve a Prometheus hangulata. Hogy miért emeltem ki, hogy nem akciófilm, mivel az Alien filmek sem voltak annak mondhatók? Ugyanis a saját bőrömön tapasztaltam, hogy rengetegen számítottak egy brutális, végtagletépkedős akcióra, szóval ha valaki ilyen filmet szeretne nézni, az ne a Prometheus-ra üljön be (, habár nem mondom, hogy nem volt ilyen jelenet a filmbe). Ezt tisztázni akartam, mielőtt belekezdenék a Prometheusról alkotott véleményem kifejtésére.

Ridley Scott egy (papíron) igen erős színészi hármassal próbálta meg "feldobni" a filmet, ami basszus, marhára bejött. Én Noomi Rapace-t eddig egyáltalán nem tartottam nagy színésznőnek, viszont itt öröm volt nézni a játékot, véleményem szerint abszolút az ilyen szerepek illenek hozzá, mivel nekem sokkal inkább tűnik ő egy törékenyebb nőnek, mint egy tetovált "lázadónak". Nem tagadom, számomra ő volt a film legerősebb pontja és legkellemesebb meglepetése.
Michael Fassbender-t kell még kiemelni, ugyanis az ő szerepe volt a legsokrétűbb. David, az android volt a legérdekesebb karakter az egész filmben, aki szerintem méginkább ezt a filozófikus vonalat erősítette, a már elég sokszor előhozott robot-ember kérdéssel. David volt az a karakter, aki okot ad arra, hogy a stáblista után is beszélgessünk még a filmről.
Charlize Theron volt még a harmadik nagyobb név, habár az ő kegyetlen főnök karaktere nem volt szerintem túl nagy feladat, de a feladatát tökéletesen elvégezte.
A többiekkel sem volt semmi baj, viszont a karaktereket (azzal a 2-3 kivétellel) szerintem a karakter-sablonok legtetejéről válogatták ki. Hogy ezt miért mondom? Azért, mert még nem is ismertem jóformán a karaktereket, de már akkor tudtam, hogy mi lesz a filmvégi szerepük, ugyanis kismilliószor láthattuk már. Azért emelem ezt ki, mivel egy ilyen filmnél, ahol a legénység talán az egyik legfontosabb tényező, elvárnám, hogy kicsit kreatívabbak legyenek a készítők. Fekete pont.

Sokan mondták, hogy a filmnek nincs története. Na ezt így utólag abszolút nem értem. Mégis milyen történet kellett volna? Egy kutatócsoport nyomokat talált értelmes élet létezésére, és elindultak megkeresni azt. Nem tudom, hogy ezt miért kéne túlbonyolítani, ezen a téren (is) a film megállta a helyét.
Azonban én sok helyen elég vontatottnak éreztem a Prometheust, történt valami, de mégsem. Igen, én is hiányoltam az akciót, mert szerintem bőven fért volna bele, ugyanis ha a klasszikus értelmét nézzük a szónak, egy percnyi nem volt a filmben. Ennek ellenére a jelenetek nagy része érdekes volt, viszont ez az érdekesség általában Rapace és Fassbender karakteréhez fűződött, ami végülis nem baj.

A film képi világa és látványa viszont csillagos ötös. A bolygó és az ott lévő dolgok (direkt fogalmazok ilyen gyerekesek, nem akarok spoilerezni :)) nagyon jól voltak kivitelezve, tényleg elhittem, hogy egy másik civilizáció hagyta ott a nyomait, és emiatt minél többet megakartam tudni róluk, és talán itt jön be a film egyik legnagyobb hibája, az a hiba, amiért ez nem előzmény film. Jóformán semmi újat nem tudtunk meg a Prometheusból, az utolsó jelenetet kivéve, és a pár elszórt morzsán kívűl. Szóval ha a néző csak az első 10, és utolsó 5 percet nézi meg, akkor kb. semmi érdemlegesről nem marad le (egy jó filmen kívűl). Na, de visszatérve. A látvány csodálatos volt, egy élmény volt a szemnek, komolyan.

A zenék nekem nagyon tetszettek, remekül fokozták a hangulatot, még akkor is, amikor nem igazán volt mit fokozni. És talán a Prometheus nevéhez fűzödik az elmúlt évek egyik legszebb soundtrackje, a "Life", amit lejjebb kattintva meg is lehet hallgatni. Egyébként ez a betétdal rengetegszer csendült fel a film alatt, és ezért is lepett meg, hogy nem ez volt a hivatalos "theme"-je a filmnek.

Szeretném kifejteni bővebben, hogy mit értettem a korábban már említett, "filozófikus töltet" alatt. A film egy nagyon gyakran vitatott témát boncolgat, a hitét. Én elég erősen (maximálisan) a tudomány oldalán állok, szóval egyáltalán nem hiszek ilyen felső hatalmakban. Shaw doktornő velem ellentétben viszont igen, folyamatosan a nyakában lóg egy kereszt, aminek elég nagy jelentősége van, annak ellenére, hogy csak egy kicsi tárgy. Elgondolkodtam azon, hogy ha az emberiség megtalálná a teremtőit, viszont azok enyhén szólva sem szívlelnének minket, akkor még mindig őket tartanánk a "Teremtőknek"? Aki hitt Istenben a teremtők előtt, az utána is hinne? Rengeteg ilyen kérdést és gondolatott ébreszthetett a film a nyitott elméjű nézőben, ugyanis volt pár ilyen mondat is egyes karakterektől. Például (minimális spoiler:) amikor a természetet is Istennel helyettesítik, még egy idegen bolygón is: "Isten nem teremtett egyenes vonalakat." - van pár ilyen, és ehhez hasonló utalás a filmben, ami a zárójelenetre csúcsosodik ki, amikor normál esetben zavaró lenne, hogy a karakter miért a nyakláncát akarja visszakapni elsőnek, viszont tényleg az volt az a pont, amikor biztos voltam benne, hogy nem csak bemagyarázom magamnak, hanem Scotték valóban egy sokkal mélyebb gondolatot akartak közölni, és ez engem irdatlanul meglepett. Egy sci-fi-re ültem be, de mégis valami mást kaptam. A Prometheust egyértelműen ez a szál emelte fel a középszerűsége homályából.

Sajnos azt kell mondanom, hogy a Prometheus nem egy maradandó alkotás. Igazából minden a helyén volt, de én mégis úgy éreztem, hogy az egész film egy vonat, ami csak félgőzzel megy a végállomás felé. 2-3 jeleneten kívűl az az érzésem volt, hogy én ezt már láttam valahol, és ez szerintem soha sem jó. Lehet, hogy a végére már kisebb elvárásokkal ültem be a moziba, de azért mégis volt egy kis hiányérzetem a film végén, habár a filozófikus szál, és Noomi Rapace játéka egyértelműen azt mondatja velem, hogy megérte megnézni a Prometheust, viszont ha valaki mégis kihagyja, nem fog akkora bűnt elkövetni, mint amire pár hónappal ezelőtt számítani lehetett.

Szóval összeségében én a Prometheust minden science-fiction rajongónak bátran ajánlhatom, de aki nem annyira vevő erre a műfajra, az szerintem nyugodt szívvel kihagyhatja. A legnagyobb baja a filmnek a tartalmi hiány volt, és én ezt annak tudtam be, hogy jön a folytatás, ugyanis a film vége egyértelműen arra utalt, és szerintem valami óriási folytatást lehetne összehozni. Egyébként a Prometheus-szal kapcsolatban nem vagyok túl tájékozódott, szóval lehet, hogy a folytatás már hivatalosan is úton van.

Ridley Scott - Prometheus - 7,5 pont, a 10-ből.

Török Tamás

Már viszonylag régóta készülőben volt az első (?), nagyszabású magyar sci-fi, amihez Hatvani Balázsnak még a Luke Skywalkert alakító, Mark Hamillt is sikerült felkérnie, mint "produkciós tanácsadó". Az előzetes információk elég jónak ígérkeztek, még egy teasert is kaptunk, emellett volt egy állandóan frissülő oldala is a filmnek.
Azonban hirtelen ezek eltűntek. A magyar címen, "Sorsvonalak"-ként futó film egyik pillanatról a másikra köddé vált az IMDb-ről, ahogy a hivatalos weboldaluk is. Facebook lapjuk pedig frissítetlenül halad tovább. Ami pedig a legrosszabb, hogy a film készítőítől sem érkezik semmilyen válasz.

Remélhetőleg itt inkább ismét egy újragondolásról van szó, ahol a filmet talán alapjaítól kezdve gondolják át újra, ugyanis én Hatvani Balázst elég elszántnak hallottam a filmmel kapcsolatban, és kétlem, hogy feladná a Thelomeris-t.

Emellett van egy jó hír is, méghozzá hogy Hatvani Balázs másik készülőben lévő horror filmjének, a "Gingerclown"-nak az Egyesült Államokbeli forgalmazási jogait felvásárolta a.... -megkapaszkodni-... a Lionsgate! Filmszerető embereknek kétlem, hogy bekéne mutatni az ő nevük által fémjelzett produkciókat. Ez egy hatalmas előrelépés a Gingerclownak, és szerintem mostmár biztos, hogy ez a projekt elfog készülni. Hajrá Balázs!

Török Tamás

Nos, nem sokára várható két új kritika a mostani mozi-termésből, csak hát időközben történt valami, ami elveszi az időm egy részét... megjelent a Diablo 3 ^^. Ezt többek között azért említem, mert elképzelhető, hogy a közeljövőben akár játék-kritikák is előfordulnak a blogon, persze messze nem olyan számban, mint a filmekről, de ezzel is szeretném azt elérni, hogy szélesebb közönség felé is írhassak.

Mostanában várható kritikák:

• Men in Black 3
• Éjsötét Árnyék
• A Faun Labirintusa

Művészfilmek. Tipikusan az a műfaj, ami vagy megérinti a nézőt, és tényleg képes egy olyan mondanivalót tökéletesen átadni, amit a mai blockbuster filmekkel nem igazán lehet, vagy az adott rendező személyes gondolatait ismerhetjük meg, viszont ezek a gondolatok nem fognak megmaradni bennünk, ahogy a film sem.
A "Perfect Sense" nem mondható teljesen művészfilmnek, de David Mackenzie nem hétköznapi módon igyekezett a néző tudtára adni, hogy mi az, ami igazán fontos az életben.

A film szinte in medias res módon rögtön egy világjárvány kezdetéhez dob minket, aminek hatására az embereken először rendkívűli, felfokozott érzelmi kitörések lesznek úrrá, majd elvesztik azon szerveik egyikét, melyekkel életünk külső ingereit érzékeljük.

A Perfect Sense két szereplő köré építi az alap koncepciót. Michael, a séf, kinek munkája az ízlelés és szaglás körül forog, nem sokkal a járvány első feltünése után megismer egy, éppen a járvány megfékezésén, vagyis inkább azonosításán ügyködő doktornőt, Susan-t. Innen pedig minden jön magától.
Két fő karakter? Akkor bizony nagyon jó színészeket kellett találni, gondolhatja a néző. És ezt az akadályt Mackenziék sikerrel vették, Ewan McGregor és Eva Green között valóban ott van az a sokat emlegetett kémia, ami hitelessé teszi a filmben lévő (remélem nem lövök le nagy meglepetést...) szerelmi szálat, és ez felettébb fontos volt, hiszen mint már említettem a film alapjáraton e köré épül, és muszáj volt átéreznünk azt a romantikát, ami köztük dúlt, ugyanis enélkül a kellő hatás elmaradt volna.

Hogyha már a hatásnál járunk. A film itt tényleg minden egyes elemével sugallni akart valamit. A képi világ és a zenék tökéletes harmóniát alkotnak, amelyek egyik percről a másikra, derűsről borúsra változtatják a jelenetek hangulatát.

Oké, ez mind szép és jó, viszont egy művészfilmnél ennél azért több kell, a művészeti faktor. Ezt a pontot is remekül megoldotta a film. (És innentől talán egy kicsit spoileres leszek, szóval ha valakit érdekelne a film, akkor óvatosan olvasson tovább.) Ugye a vírus minden egyes stádium alkalmával egy, a legalapvetőbb emberi érzelmet hozta előtérbe, felnagyított formában. Majd miután ezek az érzelmek elmúltak, jött az egyik fő érzék elvesztése. Minden egyes érzékvesztésnél kapunk egy kommentárt, aki művészi formában megmagyarázza nekünk, hogy most éppen mi is történik, és mi a célja a rendezőnek az adott érzékszerv elvételével. Hihetetlen volt, ahogy az ízérzék elvesztése után az emberek még mindig jártak éttermekbe, ugyanis a társasági étkezés még mindig fontos maradt. De az evést is élvezték ám, mivel az ételek hőmérsékletét és állagát helyezték előtérbe. Ez nagyon egyszerűen hangozhat, de zseniálisan volt megvalósítva, ahogy az egyik pillanatban azt érzi a néző, hogy elveszíti az egyik érzékét, utána viszont rádöbben, hogy az élet még ígyis megy tovább, és igen is lehet élvezni azt. Szóval igen, abszolút meg volt az a plusz a filmben, amitől mondhatjuk azt rá, hogy művészi.

(Innentől hatalmas spoiler) Említettem, hogy egyes jelenetek derűsek, tehát képesek jó érzést kelteni a nézőben. Ennek ellenére, a filmet folyamatosan egy nyomasztó és fájdalmas hangulat kíséri, mivel a néző érzi, hogy nem sokára mindent elveszít, amivel az életet fogja fel. Akinek van egy kis logikája, tudja, hogy mi lesz a film végén. Tudja, hogy folyamatosan egyre közelebb kerül a sötétséghez, és retteg attól, hogy mindezt egyedül kell kiállnia. És ez az érzés egyszer sem múlik el a film alatt, kivéve akkor, amikor ez bekövetkezik. A film végén.  A nap, amikor már az egész világ képtelen érzékelni az ízeket, érezni az illatokat, vagy hallani a hangokat, és már beletörődtek abba, hogy utolsó érzéküket, a szemük világát is elvesztik. Viszont mielőtt ez bekövetkezne, itt is előjön az egyik legalapvetőbb emberi érzés felerősített változata, a boldogság. Amikor az emberek felkelnek, és még látnak, rádöbbennek, hogy mennyit számít az élet, és a szeretet. Családok ölelik meg egymást utoljára, majd a kamera két szereplőnkre, Michael-ra és Susan-ra fókuszál, akik miután elszakadtak, újra egymásra találnak, és végül egymás karjaiban lelnek boldogságra. Majd eljön a végső stádium, a sötétség. Az emberek minden érzéküket elvesztették, kivéve egyet. A szeretetét. Michael és Susan már nem érzékelnek semmit a külvilágból, teljesen kizárták azt, és már csak egymással törődnek.

A "Perfect Sense"-nek sikerült elérni nálam azt, hogy másnap úgy keljek fel, hogy értékelem mindazt, ami számunkra, az emberek számára teljesen alapvetőnek tűnik. Egyáltalán nem hibátlan a film, de itt nem is ez volt a cél, hanem az, hogy bennünk szülessen meg az a gondolat, ami a rendezőben. Emberek, becsüljük meg Földünket, és életünket, ugyanis ezekből csak egy van.

Török Tamás

Nos, túl vagyok életem első tömény 12 órás (na jó, egy kicsit kevesebb) mozizásán a Corvin mozi jóvoltából, és nyugodtan kijelenthetem, hogy egy felejthetetlen élmény volt. Persze, ez inkább a társaság érdeme volt, de volt az egésznek egy leírhatatlan hangulata, és nagyon kellemes volt látni, hogy jóformán teltház volt. De tényleg. Minden filmen zsúfolásig megteltek a termek, voltak olyanok, akik a földön ülve tekintették meg az éppen vászonra kerülő filmet, priceless. Azonban valami alaposan bántotta a szemem -szó szerint-, mégpedig az, hogy a vetítési fényerő szerintem alaposan elvolt szúrva, plusz még egy kis kontraszt is bőven elfért volna... meg lehetett szokni, de azért szerintem ez elég amatőr hiba volt. Ennek ellenére csak dícsérni tudom a szervezést, szinte borítékolható, hogy jövőre is ott leszek(ünk).

Most pedig jöjjenek a hosszú éjszaka alatt megtekintett új filmekről a rövid véleménykifejtéseim.

A Bosszúállók (The Avengers)

Nálam az már régen rossz, ha valami körül óriási a hype. Ugyanis ilyenkor jóformán csak csalódni lehet valamiben, és ez most is így történt, annak ellenére, hogy semmit nem vártam a szuperhős-felvonulástól.
Én tényleg nem értem, hogy miért ilyen nagy szám ez a film, ugyanis abszolút nem nyújt semmi újat és maradandót, az én véleményem szerint. A karakterek bemutatása, felvezetése még úgy-ahogy jó volt, de a történetet egy óvodás is kitalálhatta volna, bár ez nem feltétlenül a film hibája. Látvány meg kb. az utolsó 30 percben volt, oszt' annyi. Az a legdurvább az egészben, hogy összesen 2, vagy jó esetben 3 jelenet maradt meg bennem, és azok is Hulk -vagy a köré épített- poénjai voltak. A film ettől függetlenül nem rossz, de az ilyen színtű felhajtás teljeséggel felfoghatatlan körülötte. Ja, és a Corvinos 3D egyszerűen szar rossz volt. Egy gyenge 7-es, a 10-ből.

A Diktátor (The Dictator)

Sacha Baron Cohen. Tömény baromság. Hülyeség a köbön. De vártam! És joggal, ugyanis a Diktátor messze a legjobb film volt az est alatt, és szerintem az elmúlt évek egyik legüdítőbb vígjátéka is egyben. Igazából mást nem is lehet nagyon mondani, mert ha valaki röhögni akar, és a malac poénok sem tántorítják el ettől, akkor annak "A Diktátor" kötelező darab. A 911-es jelenet meg olyan színtű zsenialitásról és öniróniáról tett tanúbizonyságot, ami megérdemel innnen is egy hatalmas pacsit. Egy nagyon Aladeen 8-as!

A biztonság záloga (Safe)

Sajnos az első fél óráról lemaradtunk az időbeosztás miatt, ezért nem tudok teljesértékű véleményt alkotni a filmről. Jason Statham hozta a szokásos szerepét, a kellő akció meg volt, próbáltak valami történetszerűséget is keríteni az események köré, valami hiper-szuper memóriájú kislánnyal -aki egyébként szerintem magasan a film legjobb pontja volt, irdatlanul tehetséges-, viszont a próbálkozások ellenére egy teljesen kihagyható alkotás, mondjuk a Statham fanoknak ajánlott. 6/10

A kopasz osztag (21 Jump Street)

Az est másik vígjátéka, ami sajnos az erős kezdés ellenére, egy nagyon sablonos, és felejthető filmmé "teljesedett" ki. A történet egész jól indult, viszont a film végére számomra teljesen érdektelenné vált, és ez magáról a filmről is elmondható, bár azért voltak ütős poénok. A színészi játék viszont elérte, hogy ne keserű szájízzel távozzunk a teremből. Egy jóindulató 7-es.

Török Tamás

 Nos, az elmúlt időben azért nincs kritika, mivel az elmúlt 3 mozizásom alkalmával mindháromszor az Éhezők Viadalát néztem meg. Eközben elolvastam a trilógiát is, és majd szeretnék írni egy hosszabb véleménykifejtést a könyvekről, ahol többek között összehasonlítom az első rész filmes változatát az eredeti, papírra írt változattal. Ja, és azt is elmagyarázom, hogy miért lettem majdhogynem egy fanboy... :D

Szóval, may the odds be ever in your favor!

Nem rég kaptam egy megkeresést, egy igen érdekes magyar sci-fi rövidfilmmel, az "Interkozmosz"-szal kapcsolatban. Gondolkodás nélkül megosztom veletek, mert minden ilyen magyar törekvésre fontos odafigyelni, előtte azért idézném, hogy miről is szól ez az egész. Íme a hivatalos kishír:

"Megkezdődtek az Interkozmosz című magyar sci-fi rövidfilm előkészületei. A film írója, rendezője, és zeneszerzője Bánhegyi Béla, főszereplője pedig Szőke András.

A történet egy használaton kívüli űrtávközlési állomás karbantartójáról szól, aki éjszakánként egyetlen, földönkívüli barátjával beszélget. A fekete-fehér filmet főként a zene és a képi világ fogja meghatározni, tervezett hossza pedig 15-20 perc."

A projectet figyelemmel követhetitek az alábbi blogon. Én innen is szeretnék nagyon sok sikert kívánni hozzá, hajrá magyar filmesek! :)

"Mozizz és bulizz egy éjszakán át a Corvinban! Ha jól bírod az éjszakázást, és szereted a filmeket, illetve egy jó és rendhagyó bulira vágysz a haverokkal, akkor itt a helyed, hiszen mindössze egy karszalaggal akár egész éjszaka mozizhatsz."

Filmszerető emberkék, ezt ne hagyjuk ki! 2012. május 18-ról 19-re virradó éjjel, este 6 –tól reggel 6-ig mindenki szétmozizhatja magát a Corvin moziban, mindössze csak annyit kell tenni, hogy még Május 10-e előtt megveszitek a 3000 Ft-os karszalagot. Mondjuk 10-e után is meglehet, de akkor már 3800-at fog kóstálni. Majd miután a karszalag bemutatásra került, 12 órán át bármelyik film megtekinthető lesz.

A filmválaszték is elég jó lesz, a jelenleg műsoron lévő filmeken túl a Corvin legnagyobb "bevételét" hozó filmek is vászonra kerülnek.

Szóval jó lenne, ha minél több emberhez eljutna ez a kis kezdeményezés, ezért megosztani a Corvin weboldalát, ahol bővebb információkat is találtok az estéről. Facebook eseményként is megnézhetitek.

Egy újabb könyvadaptáció kerül górcső alá, ami egy rendkívűl érdekes marsi világ, és a hirtelen odacsöppenő főhősünk történetét meséli el. A mesélő pedig nem más, mint John Carter.

A történetről spoiler mentesen elég nehéz mesélni, szóval röviden: John Carter, egykori katona, az amerikai polgárhábórúból egy rejtélyes medál által a Marson -az ottani népek nyelvén Barsoom-on- találja magát, ahol azonnal megismerkedik a helyi "lakosokkal". John (Taylor Kitsch) Tars Tarkas-sal (Willem Dafoe) és Helium gyönyörű hercegnőjével, Dejah Toriss-szal (Lynn Collins), aki éppen egy nem túl előnyös egyezséget készül kötni Helium ellenségének vezetőjével. Innentől John is a háború részévé válik, és az ő feladatává válik, hogy eldöntse a háborút, egyszer, s mindenkorra.

A film azonban két szálat mutat, ugyanis Edgar Rice Burroughs (Daryl Sabara) (egyébként eredetileg Burroughs a "Mars Hercegnője"-nek az eredeti írója, ami a filmet ihlette) a film szerinti jelenben kap egy levelet, miszerint nagybátyja, John Carter elhunyt, és majd' mindenét ráhagyta, többek között naplóját, ami Barsoom-i kalandjairól szól. Ez a szál adja a film talán legnagyobb izgalmi faktorát és eredetiségét, ugyanis eszméletlen ütős a vége, amikor minden szál összeér, és hirtelen megértjük az addig lezajlott dolgokat. Szóval igen, annak ellenére, hogy a Barsoom-on történtek vannak előtérbe helyezve, Edgar szerepe nagyon fontos ahhoz, hogy a film valami marandó élményt is okozzon. Ugyanis a történet alapjáraton azért nem akkora eresztés -legalábbis a film alapján-, viszont a Barsoom-i kultúra eszméletlen jól van ábrázolva, egyes jeleneteknél már-már Star Wars-os utánérzésem volt.

A színészi játékot semmiképp sem mondanám kiemelkedőnek, bár ez inkább az alapjáraton elég sablonos karakterek miatt lehetett, ugyanis a földönkívűli Tars Tarkas-on kívűl szerintem minden karaktertípust láthattuk már pár filmben, és ez sajnos párszor rányomja a bélyegét egyes jelenetekre, ahol hiányzott az igazi karakteresség.

A látványvilág -annak ellenére, hogy a kopár Barsoom-on járunk- eszméletlen szép. Ehhez hozzájárulnak még a remek jelmezek, maszkok és sminkek, ami tényleg elhiteti velünk, hogy egy teljesen más kultúrába nyerünk bepillantást. Az effektekkel sem volt komolyabb probléma, bár John giga-ugrásai míg egy könyvben könnyedén, addig a mozivásznon kevésbé emészthetőek.
Azonban talán itt jön a film egyik legnagyobb negatívuma, hogy a 3D teljesen kihasználatlanul maradt. Oké, a látvány szép volt, viszont szerintem jóformán egy darab effekt, jelenet nem volt, ami miatt itt tényleg szükség volt a 3D-re. Pedig tényleg arra számítottam, hogy itt aztán über-brutál 3D-s effektek lesznek, de a "Rejtélyes sziget"-re ez valahogy sokkal inkább volt igaz. Sajnos ez csalódás volt, bár a látványvilághoz azért tényleg hozzátett, valamellyest.
A John Carter talán legnagyobb pozitívuma az, hogy pörgős, és nem hagyja lankadni a figyelmünket, amiben Michael Giacchino-nak is igen nagy szerepe van, ugyanis ismét sikerült összehoznia egy elég ütős soundtracket.

A film legerősebb pontját egyértelműen a finálé képezi, ami már tényleg a visszatartott levegővétel szintet súrolta. Nagyon ritkán van velem olyan, hogy jön egy csattanó, és nézek egy óriásit, utána még egy, majd még egy, majd nem az történik, hogy az egész egy erőltetettségbe csap át, hanem tényleg azt mondom, hogy: "hűb@zdmeg!". Szóval igen, talán a befejezés menti meg a filmet attól, hogy ne csak egy középszerű, felejthető alkotás legyen, hanem egy kicsit több.

A John Carterről nem nagyon lehet többet beszélni, mivel nem alkotott semmi marandót, de egyszer mindenképp érdemes megnézni. A Disney és Andrew Stanton egy korrekt alkotást hozott össze, ami félgőzzel is felűlmúlja a manapság elég nagy népszerűségnek örvendő "agy-kikapcsolós" filmeket. (Soha nem fogom megérteni, hogy mi a jó isten az az agy-kikapcsolás... pontosabban, hogy miért jó egy agyatlan, történet nélküli, csak a látványra menő, Michael Bay féle silányságot megnézni, de ízlések és pofonok...).
Szóval összeségében a John Carter egy kihagyható film, de ettól függetlenül én mindenkinek ajánlom, akinek van üres 2 órája, és akar egy kellemeset szórakozni, ha nem is mozin, de DVD-n keresztül. 7/10

Török Tamás