1944. A dátum, mely a polgárháború végét jelentette a fasiszta Spanyolországban. Míg a gerilla harcok folytatódtak, Carmen és kislánya, Ofelia a kegyetlen, s hidegvérű gyilkos Vidal kapitányhoz költözik, ahol messze nem a családi idill lesz a jellemző. Ofelia azonban talál valamit, valami olyat, ami habár egy kis időre is, de kijutat jelenthet a csúf világból: egy labirintust. A Faun labirintusát.

Számomra nagyon örömteli dolog, mikor a filmtörténelem egy igazán jelentős alkotása nem a hollywood-i álomgyárból jön elő. Guillermo del Toro abszolút a kedvenc rendezőim között kapott helyet, a Faun labirintusa c. spanyol fantasy-drámájának köszönhetően. A film alap története talán az egyik legbefogadhatóbb, már ami a mese világot illeti. Ofelia rátalál új lakhelye mellett egy misztikus labirintusra, amit a kissé torz külsejű Faun őriz. A faun meggyőzi a lányt, hogy a kislány valójában egy rég elveszett királyság hercegnője. Ahhoz, hogy Ofelia megtudja az elveszett igazságot, ki kell állnia három próbát. Azonban ezek a próbák nem olyanok, mint gyermekkorunk meséiben...

A teljes élményhez...

A Faun labirintusa valószínűleg soha nem lett volna maradandó alkotás, ha csak a történetet és a többi alapszempontot vesszük figyelembe. Azonban a film hangulata és látványvilága egész egyszerűen csodálatos, s egyben zseniális. Nem, itt nem elcsépelt jelzőként használhatjuk ezt a két szót, máris megindoklom, hogy miért. A film azért gyönyörű, mert a lehető legnagyobb hitelességgel érezteti velünk azt a mesebeli, idilli hangulatot, amely szinte minden ember lelkére nyugtatóan hat. A zsenialitás pedig abban rejlik, hogy a film kegyetlenül őszinte és borzasztó. Számomra nem a horror filmekben megjelenő trancsírozós-végtaglevágós jelenetek okozzák az undort és félelmet, hanem az olyan jelenetek, amikben valakit mentálisan és fizikálisan is egyaránt kínoznak, vagy éppen majd' teljes sötétségben verik szét valaki fejét egy üveggel, és tudom, hogy nem csak én nem, de egyik szereplő sem tud segíteni az illetőn. A Faun labirintusa olyan kontrasztot teremt egy gyönyörű, mesebeli és az undorító, valóságos világ között, ami megismételhetlen. Ofelia is ugyanúgy elakar menekülni a valós világ elől, ahogy szerintem sok mai ember is szokta tenni egyszerűen azzal, hogy megnéz egy "jó" filmet, vagy zenét hallgat. Ebben az ellentétben rejlik a film varázslata is.

A zenei aláfestés jobb nem is lehetne. Javier Navarrete dallamaitól máig kiráz a hideg, emellett pedig nagyon ritkán van velem olyan, hogy egy-egy, a jelenethez írt dallam hallatán a teljes történést feltudom idézni. Nincs olyan hang, amit úgy éreznénk, hogy nem passzol a képernyőn láttottakhoz, mert a Faun labirintusa egész stábja a lehető legnagyobb alázattal dolgozott a filmen. Az amerikai, de talán még a kelet-európai közönség számára is ismeretlennek mondható színészek egyaránt nagyot alakítottak. Ivana Baquero és Maribel Verdú között erősen érezhető az a kémia, amelyet érezni kell anya-lánya között. A kislány remekül adta át a gyermeki kiváncsíság érzését, amely még a legnagyobb félelmeken is túlnő. Én viszont Sergi Lópezt emelném ki, aki Vidal kapitányt alakította. A filmekben szereplő főgonoszokkal kapcsolatban valahogy mindig van egy hiányérzetem. Vagy az a bajom, hogy nem túl hitelesek, vagy az, hogy egyszerűen nem elég gonoszak, de valamiért soha nem tudom igazán utálni őket, ezáltal a filmek egy igen jelentős pontja nem szokott nálam működni, amikor azt a bizonyos főgonoszt legyőzik. Itt azonban ez teljesen másképp volt. Vidal kapitányt valósággal gyűlöltem. Azt a teljesen felesleges, minden ok nélküli kegyetlenséget fedeztem fel benne, amit leginkább a viselkedésével, és Sergi López lenyűgöző alakításával éreztetett bennem.

A Faun. Ebben a karakterben ugyanazt a párhuzamot, vagy inkább ellentétet véltem felfedezni, amit magában a filmben. Egyik pillanatban szimpatikusnak, még talán kedvesnek is találtam, és még bíztam is benne. Ám ilyenkor jött egy-egy olyan mozdulat, vagy hanglejtés ami miatt hirtelen ellenségességet éreztem benne. Az a legszebb az egészben, hogy ezek a kontrasztok a film végére sem tűntek el. A film befejezéséből a legnagyobb bűn lenne, ha bármit is lelőnék, de szerintem minden idők egyik legszebb és legmeghatóbb fináléját kapjuk, amit soha nem lehet igazán feldolgozni, mert ugyanúgy változhat a film végéről a véleményünk, ahogy az évek során a saját jellemünk.
A film látványvilága egyébként rendkívűl hiteles volt. A maszkok, a díszletek mind-mind mesterien lettek kidolgozva, és egyáltalán nem ütnek el magától a filmtől. Én a mai napig szeretnék egy olyan "kis" maszkot, mint amilyen a faun arca...

A Faun labirintusa számomra mindig külön helyben fog részesülni a kedvenc filmjeim között. Mindenkinek csak ajánlani tudom a filmet -persze szigorúan spanyolul-, ugyanis Guillermo del Toro tényleg valami különlegeset alkotott. Ha rendezhetnék egy filmet, talán ilyen lenne... 

(Minden tréfát nélkülözve, a film egyes jeleneteihez és hangulatához kell egy viszonylag erősebb idegrendszer.)

Török Tamás

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.