Michael Bay.. a rendező, kinek nevéről többnyire a méltatlanul híres Transformers széria jut először az emberek eszébe. A rendező, aki az Armageddonon kívűl vállalható filmet még nem készített. Most egy nem mindennapi, a történelembe örökre bevésett igaz történetet hozott el a mozikba, méghozzá szintén nem mindennapi módon. Igen, el kell ismernem, Bay a Pain and Gain-nel most nagyon odatette!

1994-ben járunk, Miami-ban. Daniel Lugo, a Sun Gym edzőterem egyik magasrangú alkalmazottja megelégeli, hogy élete nem éppen az amerikai álom szerint alakul, így két, szintén kigyúrt haverjával elhatározza, hogy véget vet ennek és ők is élvezni fogják az élet legjavát! Ám a becsületes út kicsit hosszúnak tűnik, így inkább az egérutat választják: a bűntettek mezejére lépnek! Később viszont rá kell jönniük, hogy a dolgok nem éppen úgy alakulnak, ahogy azt ők eltervezték, nagyon nem.

Azt a bizonyos nagyon nem-et szándékosan emeltem ki. A Pain and Gain nem vígjáték. A Sun Gym-i gyilkosok története valóban megtörtént és annak ellenére, hogy Bay azért igyekszik számos poénnal feldobni a filmet, amit látni fogunk, az egyszerűen brutális lesz. Nem feltétlen a látványra értem ezt a jelzőt, hanem a film másfél óra után elér arra a szintre, hogy szabályosan frusztrációt váltott ki belőlem ez a ténylegesen -bár itt-ott módosított- történet. Daniel Lugo, Paul Doyle és Adrian Doorbal úgy akarja együttes erővel elérni az amerikai álmot, hogy elrabolják Victor Kershaw-t (ez az illető filmbeli neve) és erőszakkal alá akarnak íratni vele pár papírt, ami gyakorlatilag minden vagyonát a három gyúrósra ruházza át. Szóval, ami legelőször felötlött bennem a film nézése során, hogy megkaptam azt, amire nagyon sokszor vágyok, de csak nagyon kevés rendező próbálkozik be vele: a rosszfiúk szemszögéből követhettük végig a történetet. Nem, nem az egyik helyi zsaru, vagy éppen a CIA fejese által kaptunk bevezetést ebbe a bűnügyi káoszba, hanem a három fő rosszfiú vezetésével. Merész recept, de működött!

"Az élet írja a legjobb történeteket." -tartja a mondás, és mennyire igaz. Jó esetben is három filmet tudnék még mondani, ami olyannyira lebilincselt mint a Pain and Gain. A film elejétől a végéig fordulatos, izgalmas és remekül felépített. Daniel Lugót Mark Wahlberg alakítja, aki végre egy olyan szerepet kapott, ami maximálisan illett is rá, ugyanis Lugo is legalább annyira idegesítő mint Wahlberg. Daniel fejéből pattan ki az egész ötlet, amibe belerángatja még két másik társát, és Bay remekül építette fel, ahogy Lugo agya egyre inkább kezd elborulni, és a film végére a történet elején még egész racionálisnak tűnő srácot egy totál zakkant gyilkosnak fogjuk látni. A cselekmény során a kezdeti sikerek hatására Lugo vérszemet kap, majd láthatjuk, ahogy egyre inkább kezdi átvenni az irányítást felette az amerikai álom üldözése, és szó szerint megszállott lesz. Ott van mellette Paul Doyle, aki Dwayne Johnson alakításában egy rendkívűl zömök pacák kívűlről, ám valójában tetteit nem más vezérli, mint a keresztény hit. Ekkor úszik be a képbe a film egyik fontos komponense, a társadalom karikatúrája (a kritikája azért egy kicsit túlzó lett volna). Ahogy Doyle megállás nélkül egy belső háborút vív magában, az valahol drámai is, ám a tudat, hogy a történelem egyik legnagyobb bűntényében vállal főszerepet nevetségessé is teszi azt és a film poénjainak jelentős része is erre a szálra épült. Megvagyok gyöződve arról, hogy Bay szándékosan csinált paródiát a hitből a film során, pont úgy, mint ahogy még jó pár témából. Néha már magamat vontam kérdőre, hogy most csak belemagyarázom a filmbe a dolgokat, vagy ténylegesen ott vannak, ugyanis nem néztem volna ki Bayből, hogy amellett, hogy egy stílusos és izgalmas filmet rak össze, még ha nem is Donnie Darko mélységű elemeket, de azért képes volt belecsempészni pár elgondolkodtató momentumot.

-Majd megfogják kérdezni öntől, hogy miért csinálta mindezt.
-Mert oda akartam tenni.

A harmadik jómadárt szándékosan nem említettem, az Adrian Doorbalt alakító Anthony Mackie totál súlytalan volt a történet szempontjából. Annyi maradt meg az egész srácból, hogy mindig ott állt Lugóék mellet... ja, és hogy impotens. Minden egyes poén a sráccal kapcsolatban a kis pöcsére épült, ami amellett, hogy gáz volt, még unalmas is. Szerintem nincs annál trehányabb dolog, minthogy végig egy bizonyos karakter, egy bizonyos tulajdonságából csináljanak viccet a rendezők. Azért Bay nem hagyta, hogy elfelejtsem, ki is a rendező. Ám a többiek sem voltak makulátlanok, ahogy a történet egyre inkább kezdett kikerekedni, úgy a karakterek egyre inkább ellaposodtak. A film utolsó harmadában gyakorlatilag Lugóék ilyen szempontból teljesen háttérbe szorultak, onnantól pedig a cselekmény vitte a hátán a filmet. Tony "Monk" Shalhoub viszont végig stabil teljesítményt nyújtott, és annak ellenére, hogy a pali önmagában rendkívűl visszataszító, mégis megsajnáljuk és képesek leszünk együtt érezni vele, ami annak fényében, hogy mi történt anno Miami-ben, szerintem teljesen érthető, de pozitívum, hogy ezt Baynek is sikerült elérnie. 

A Pain and Gain fényképezése képezte a film egyik legerősebb pontját. Átjárta a mozitermet a 90-es évekbeli Miami hangulata (természetesen nem voltam ott akkor, de gondolom ilyesmi lehetett) és a látvány végig ott volt a toppon. Bár Wahlberg nevetségesen kigyúrt teste végig rombolt az összképen, azért Dwayne Johnson emlékeztett minket arra, hogy itt valóban kigyúrt izomagyakról van szó. A technikai részhez hozzátartozik a remek soundtrack, ami a Gangster's Paradise-ben csúcsosodott ki. A hideg rázott alatta és nem hittem volna, hogy ehhez a filmhez illeni fog, de abszolút telitalálatnak bizonyult.

Muszáj elmondanom egy külön bekezdésben is, hogy aki Másnaposok szerű vígjátékot keres, az ne a Pain and Gain-t nézze meg. Lehet, hogy a farkas falka látszatra durvábbnak tűnik, de higyjétek el, a Pain and Gain olykor a mai világ legmocskosabb dolgait képes felszínre hozni, anélkül, hogy bármiféle komolyabb trükköt alkalmaznának. Talán emiatt ütött nálam nagyot a Sun Gym-i betyárok története, mert Bay képes volt ennek a -valljuk be- rendkívül tragikus és szomorú ámokfutásnak a filmvásznos is emészthető oldalát megragadnia. 

Sok kritika érte a filmet, hogy Bay viccet csinál ebből a sztoriból. Valahol megértem ezeket a vádakat, de ezzel együtt sem értek egyet. Az igaz, hogy a film néhol elég hatás vadász tud lenni, és ezt leginkább az igaz történet lehetőségeiből nyeri, de Bay inkább abból a három vesztesből csinál viccet. Ez is érdekes, mert az elején még kedvelni is fogjuk Lugóékat, de én a fináléra kellően meggyűlöltem őket, viszont itt jön be a film egyik másik, számomra újdonságnak ható eleme...

...mocskosnak fogjuk érezni magunkat a film után. Nem tudom pontosan megmagyarázni, de annak ellenére, hogy kellő unszimpátiát váltottak ki belőlem az izomagyak a film végére, valahogy mégsem tudtam teljesen gyűlölni őket. Alapjáraton megértettem Lugo problémáját, amit a film során a remek monológok meséltek el igazán nekünk. Érthető, hogy az emberek 90%-a többre vágyik a jelenlegi életénél, ám Lugóék nagyon messzire mentek már. Most inkább a filmről beszélek, mintsem a valós történetről, mert az bizonyára jelentősen másképp zajlott, de az, hogy Lugo még a film végére sem bánta meg a tetteit (és igen, rendkívűl durva dolgokat csinált) gusztustalanná tette magát az embert, de közben mégis átfutott az agyamon egy kósza gondolat, hogy basszus, ez a srác tényleg nagyon akarta. A cselekmény folyamán sem volt egy olyan pillanat, amikor Lugo megtorpant volna tervével kapcsolatban és ez elég ijesztő volt. 

A Pain and Gain érzékeny lelkűeknek nem ajánlott. Mi is benne fogjuk érezni magunkat az egész történetben, és pontosan ez teszi indokolttá azt a 18-as karikát. Ugyanis hogyha csak a felszínt nézzük, akkor valóban azt láthatjuk, hogy Bay-ék ezt az egészet úgy állítják be, mintha tök poén lenne és semmi probléma sincs az ilyesmivel, de szerencsére nem ez történt, a Pain and Gain nem esett át a ló túloldalára. A film egészen a végéig izgalmas és szórakoztató, nálam már most az év legnagyobb meglepetése és azt is megkockáztatom, hogy az egyik legjobbja. 8/10

(Az igaz történet ezen a linken részleteiben is elolvasható.)

Török Tamás

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.