Nyár van, és attól függetlenül, hogy jönnek a filmek rendesen, valahogy annyira lehangol mindegyik, hogy a cikkekkel is hadilábon állok jelenleg. Nagyon jól álcázza magát az idei uborkaszezon, mert úgy tűnhet, mintha csak úgy szállingóznának a jobbnál jobb filmek a mozikba, valójában közel sem erről van szó. Négy cikk is sablonként ott lapul az admin felületemen, de valahogy annyira semleges az a néhány film, hogy semmi kedvem időt pazarolni rájuk. Azonban itt van a Byzantium, amit én már az első felröppent hírek óta tűkön ülve vártam. Nem hiába.

A szórakoztatóipar jelenleg egy olyan korszakát éli, ahol két téma jött nagyon divatba, és elmondhatjuk, hogy leginkább mindenki kárára. Az egyik a zombik, vagy szakszerűbben kifejezve az élőholtak reneszánsza, amiből nekem már csak azért is elegem van, mert semmi lehetőséget nem látok bennük. Egyszerűen jellegtelen lények, nem ijesztőek, viszont komolyabb érzelmeket sem lehet velük közvetíteni... hittem ezt, aztán megnéztem a Warm Bodies-t, de ez egy másik cikk témája lesz. Ott van még a másik rendkívűl népszerű téma, a vámpírok. Na, ez viszont már más tészta. A kis vérszívók mindig is érdekeltek, ugyanis van az egész kultusz és Vlad Tepes körül egy olyan rejtélyesség és misztikum, ami egyszerűen ordít azért, hogy feldolgozzák a lehető legkülönbözőbb műfajokban. Ha azt mondom, hogy fiatalabb generáció, akkor elég durván általánosítanék, már csak magam miatt is, szóval inkább úgy fogalmazok, hogy a kevésbé tájékozott emberek fejében manapság már csak a Twilight széria által "felépített" "vámpírok" foglalják el a helyet az olyan alkotások elől, mint Neil Jordan filmje, az Interjú a vámpírral, vagy éppen mostani műve, a Byzantium.

Lehet azt mondani a történetre, hogy egy old-school vámpír-sztori? Ha igen, akkor mondom. Felejtsük el a csillogó, gumicukorra allergiás vámpírokat, és hozzuk vissza azokat, akik még egy igazi testvériséget alkottak, szabályokkal, rendszerrel. Céljaik voltak, eszméik, és ezeket mindenek elé sorakoztatták. Azt, hogy valaki vámpírrá válhasson ki kellett érdemelni. Ahhoz, hogy valaki elsajáthítassa az örök élet tudását, először meg kellett halnia. Ami még fontos, hogy nőnek nem szabad belépnie a testvériségbe. Főhősnőnk, Clara élete messze nem úgy alakult, mint ahogy a tündérmesékben szokott. Maradjunk annyiban, hogy a lány egy hivatásos szajha lett, és nem önszántából. Ami a fordulópontot hozta el életében, hogy megszegte a testvériség egyik legszigorúbb szabályát: nők nem léphetnek be abba, és méginkább nem hozhatnak létre utódot. Eleanor születésével az utóbbi kitétel is megszegésre került, ettől kezdve pedig a film mesélje el a maradékot.

A történet a film feléig majdhogynem teljesen ismeretlen, Eleanor naplóbejegyszéseiből fogjuk csak megtudni a teljes igazságot. Majd a film végeztével a sztori elég... kuszának tűnhet. Nem tudom pontosan megfogalmazni, de ez tipikusan az a film, amit muszáj többször megnézni ahoz, hogy tökéletes képet kapjunk Neil Jordan üzenetéről. Ahogy néztem a Byzantiumot azon kaptam magam, hogy a film kezd egyre jobban beszippantani, annak ellenére, hogy gyakran lehetett azt érezni, hogy ez az egész most nem szól semmiről, vagy inkább túl sokról akar. Ilyen hangulatot és atmoszférát idén egyetlen egy film sem volt képes bennem felébreszteni, csak a Byzantium. Az operatőri munka, a zene és Eleanor kommentárja olyan harmóniában működtek együtt az egész film során, ami nem engedte el a néző kezét, és maximálisan képes volt átadni a közölni kivánt érzelmeket annak ellenére is, hogy néha nem teljesen értettem, hogy hogyan függ össze az amit látok és az amit érzek. A filmzene maradéktalanul el lett találva, Beethoven csodálatos dallamára egyszerre dermedt meg a levegő a teremben. Amit érdemes ezzel kapcsolatban elmondani, hogy itt a film nem csak egy remek zenelistát hozott össze, hanem ezeket a zenéket ésszel is használta. Nem csak Beethoven zsenialitásának köszönhetően fojtottuk vissza lélegzetünket, hanem a tömör, ám olykor kényelmetlenül velős párbeszédek hatására is.

A hangulatot egyszerűen muszáj összefűznom a színészekkel, pontosabban színésznőkkel. Gemma Arterton és Saoirse Ronan. Amikor először meghallottam, hogy ez a két hölgy együtt fog játszani egy filmben, azt mondtam, hogy nem érdekel mi az, nem érdekel miről szól, most azonnal látni akarom! Kezdeném Saoirse-sal, aki szerintem egész egyszerűen jogtalan kritikákat kap. Sokan pusztán a Burok hordják el mindenféle tehetségtelen kislánynak, pedig szerintem egy nagyon egyedi és tehetséges színésznő kapja ezeket a negatív hozzászólásokat. Tényleg kerestem benne azokat a dolgokat, amik másokat irritálhatnak, de nem, ismétlem nem találtam ilyet. Gyönyörködtetően szép ír akcentusát felemelő volt hallgatni Arterton angol kiejtésével karöltve. Egy ilyen, eleinte minimálisnak tűnő részlet is megadta a film alaphangulatát, hogy a már ezerszer hallott káromkodásokat nem a halálig unott amerikai kiejtés kíserétben hallhattuk. Jó, ez így elég hülyén hangzott, de nem ok nélkül mondom. A Gemma Arterton által alakított Claire, és Saoirse Eleanorja között az anya-lánya kapcsolat ellenére szakadékny távolságok tátongtak. Míg Claire, mondjuk ki, egy igazi kurva szajha volt, és mindent kimondott, ami lelkét éppen bántotta, addig Eleanor sokkal inkább a film irodalmias jellegét szolgáltatta. Sok rendező pusztán egy átlagos eszközként használja a szereplők általi kommentárokat, ám néhányan pontosan tudják, hogy hogyan lehet azt a film egyik erősséggévé kovácsolni. Irodalmias, komor, nyomasztó, misztikus és "ragályos". Ezzel a pár szóval lehetne jellemezni a Byzantium hangulatát, és itt ez a komponens a film lelkének bizonyult. 

Arterton és Ronan között tökéletes volt a kémia. Külsejük ellenére is abszolút elhittem, hogy anya-lányát látok a vásznon, és ezt olyan egyszerű kis gesztusokkal érte el a rendező, hogy Claire minden ok nélkül egy puszit nyomott el Eleanor arcán. Igen, itt az ok nélkülön van a hangsúly, ugyanis egy szülőnek nem kell ok arra, hogy szeresse a gyermekét, vagy éppen kifjezze azt, és a Byzantium nézése során döbbentem rá arra, hogy ez a filmekben nagyon gyakran nem így működik, és emiatt mesterkéltnek tűnik ez a kapcsolat. Teljesen megvagyok győződve afelől, hogy ez az összhang a való életben is jelen van a két színésznő között, viszont ha esetleg tévednék, akkor a színészi teljesítményüket még inkább magasztalni kell. Mondjon bárki bármit, két rendkívűl tehetséges hölgyről van szó, akik a Byzantiumban egyaránt megmutatták, hogy mit tudnak. 

A Byzantium legnagyobb erénye, hogy teljes odaadással és tisztelettel bánt a vámpír-kultusszal. Egy bizonyos jelenetben a film is egyértelműen a tudtunkra adta, hogy itt nem az a lényeg, hogy a vámpírok nem bírják a fényt, vagy hogy írtóznak a foghagymától, ez egyszerűen nem erről szól, ezek mindössze részletek. Eleanor egy tragikus történetet mesélt el, egy olyat, ami ma is bárkivel megtörténhetne. Jó, lehet, hogy nem változna vérszívó szörnyeteggé, de az egész film a meseszerűség mellett mégis ijesztően életszagú volt. A vámpírok az irodalomban véleményem szerint a legelső kívülállók közé tartoztak. Ha nagyon leakarom egyszerűsíteni, az X-men-ek sem sokkal különböznek tőlük, elviekben szinte semmiben. Eleanor megmutatja, hogy annak ellenére, hogy lételeme a vérivás, képes könyörületre és néhányan akár angyalként is tekinthetnek rá. Az az igazság, hogy ha én most képes lennék átadni azt, ami a filmben volt így írásban, akkor valószínűleg egy rendezői székben kellene már ülnöm. Ezért sem megyek bele részletekig a cselekménybe általában, mivel én csak felvázolom azt amit a saját fejemben gondolok, de azt, amit a rendező, esetünkben Neil Jordan akart tudatosítani, nem fogom tudni. A Byzantiumban rengeteg gondolat volt elrejtve, szinte biztos, hogy nem mindegyiket fogjuk megtalálni, de szerintem egy próbát mindenképpen megér.

Természetesen a film nem hibátlan, sőt. A kuszaság, annak ellenére, hogy elég tartalmas a történet, nem magyarázható. Gyakran fogjuk úgy érezni, hogy a forgatókönyv itt-ott lyukas egy kicsit és talán a történet is emiatt marad néhol kihasználatlanul. Pár jelenet hatástalannak tűnhet, vagy hogy tovább menjek, feleslegesnek. Legalább tíz percenként volt egy olyan rész, ami lelassította a filmet, pont akkor, amikor a történetvezetés kezdett igazán magára találni, emiatt sajnos az olyan kritikák, hogy a film unalmas, joggal mondhatóak. Leszögezem, szerintem közel sem erről van szó, hanem a Byzantium tökéletesen fenntartja ennek illúzióját és ami az érdekes az egészben, hogy szerintem teljesen tudatosan. Egyszerűen késztette a nézőt arra ezeknél a "töltelék jeleneteknél", hogy szépen, fokozatosan eméssze meg a filmet, és ne az utolsó tíz percben az egészet. Még a negatívumban is pozitívumot találok, vicc...

Felesleges tovább beszélnem a filmről, aki szereti a vámpírokat, az igazi vámpírokat és a körülöttük lévő kultuszt, az semmiképpen se hagyja ki a Byzantiumot. Nagyon remélem, hogy ez a rengeteg lehetőséggel rendelkező, ám kiaknázatlanul hagyott zsáner visszatér a helyes útra, és ha ez megtörténik, akkor tudni fogjuk, hogy ezt a Byzantiumnak köszönheti. Jelenjen már meg DVD-n! 8/10

Török Tamás

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.