"Valaki azt írta egyszer, a pokol az értelem tehetetlensége."

1980- Az egyik kedvenc filmtörténelmi időszakom. Lehet, hogy ez így meglepően hangzik, de ezekben az időkben rengeteg olyan film született, amelyekre a mai napig iránymutatóként tekint számos rendező. Innovatív ötletek, újszerű látványvilág vagy egy lehengerlő történet. A szakasz is egy ilyen film, ami viszont egy teljesen más erény miatt maradt emlékezetes.

Számomra a filmkészítés egyik legizgalmasabb folyamata, amikor az adott rendező az általa átadni kívánt gondolatoknak, érzéseknek próbál keresni egy megfelelő kerettörténetet. Oliver Stone -aki amúgy imád történelmi eseményekhez nyúlni- a Vietnámi háborúkat választotta közvetítőnek. A kettévált Vietnam egyesítéséért zajló "törekvések" szerintem remek görbetükröt mutat a világ felé. Leszögezném, nem vagyok a téma szakértője, de ha a saját szavaimmal kéne összefoglalnom ezeket a az időket, akkor dióhéjban úgy fogalmaznék, hogy háborúztak a békéért. Míg Kína és a Szovjetúnió ideológiai Észak-Vietnam, addig az USA Dél-Vietnam-ot támadta a kommunista térnyerés visszaszorításának érdekében. Stone filmje -ahogy a cím is elárulja- egy ilyen, Vietnam-ban küzdő amerikai szakasz napjaiba nyújt nekünk betekintést.

Sok helyen olvastam olyan, számomra megalapozatlannak hatűkritikákat, miszerint A szakasz is csak egy ugyanolyan Amerikát istenítő háborús film, mint a többi. Nahát erről itt szó sincs. A film szűk két óra alatt a lehető legtöbbet megmutatja abból, ami az alatt a maximum 365 napnyi szolgálat idején történik. Cikkem felvezetését azért az átadni kívánt gondolatokkal kezdtem, mert A szakasz egyértelműen az emberi morál szélsőségeit taglalja. A filmet főleg a zöldfülű, egyébként módos családból származó önkéntes Taylor közlegény szemszögéből fogjuk végigkövetni. Taylor monológjai nagyban segítenek megérteni a rendező szándékait a filmmel. A fiú azért állt be a seregbe, mert egyszerűen hasztalannak tartotta az amerikai álom szerű életet, és igaz emberré szeretett volna váli. Az ő szavaival élve, csodálta katonatársait, akik annak ellenére, hogy a társadalom legaljáról érkeztek, vérük árán is küzdöttek a Amerikáért. Ezért sem USA-istenítő ez a film, mert tisztán kimondja, hogy itt nem az úm. mintapéldának tartott polgárokról van szó.

A film legfontosabb eleme, hogy megismerjük magát a szakaszt és a benne zajló viszályokat. A szakasz -pont mint Vietnam- kétfelé oszlik. Az egyik oldalt Barnes őrmester képviseli, aki hidegvérrel ölte meg a vietnami táborokban élő ártatlan civileket, a másik oldalon pedig Elias őrmester és társai találhatóak, akik még a háború közepette sem akarják elveszteni emberségüket. Nem tudok mást mondani, egszerűen zseniálisan és szívbemarkolóan vannak megoldva ezek a morális kérdések, annak ellenére, hogy a filmről talán hiányozhat a kerettörténet. A morálisan teljesen lezüllött Barnes minden tekintetében ott volt a kétely saját magával kapcsolatban, és valahogy inkább sajnálni lehetett őt, mintsem ellenszenvet érezni. Ezeket a dolgokat a legkisebb részletekkel kell elrejteni egy filmben, mintsem a szánkba rágni azokat. Mindig hangsúlyozom, hogy a filmekhez nem lehet érteni, hanem csak megérteni azokat. Taylor monológjai, nagymamájának szánt levelei ebben segítenek minket, és azt is észrevehetjük, hogy az idő haladtával Taylor egyre inkább kezd férfivé válni és a saját véleményének képes hangot is adni a szakaszon belül.

A film még egyik nagy pozitívuma, hogy a katonák emberként viselkednek. Nincsenek törhetetlen csontozatú, páncélbőrű halhatatlan Rambo-k, csak olyanok, akik pár hónapja, vagy esetleg napja még a civil élet unalmas hétköznapjait élték. Ha valaminek fájnia kell a valóságban, az a filmben is fog. A mentális dolgok is ugyanígy viselkednek, tökéletesen lehet érezni, hogy ez közlegény éppen mikor bizonytalanodik el, vagy mikor akar meghátrálni. Egy újabb érv, amiért nem Amerika-dicsőítő a film.

A technikai dolgokról szándékosan nem ejtek komolyabb szót. Az a négy elnyert Oscar mindent elárul, a rendezés, a képi világ és a hangok mind-mind nagyjobbá tették a filmet. Szereplők terén is olyan sztárparádé volt -amit '86-ban talán még nem is tudtak igazán-, hogy az aztán nem semmi. A számomra mára már rendkívűl unszimpatikussá vált Charlie Sheen Taylor karakterével ezt az ellenszenvet teljesen levetkőzte, és már akkor bizonyította, hogy egy rendkívűl jó képességekkel megáldott színészről van szó, aki mindezek ellenére szerintem elherdálta a lehetőségeit. Willam Dafoe vitte nálam a prímet, aki egyszerűen hibátlant alakított. Itt volt még Keith David, az Oscarra jelölt Tom Berenger, de egy-egy mondat erejéig még Johnny Depp is felbukkant. A nevekből már lehet tudni, hogy a casting tökéletes volt, ami egy ilyen típusú filmnél létfontosságú.

 A finálé amellett, hogy szenzációsan lett megrendezve, egyértelműen tudtunkra adta Oliver Stone szándékait. Ez alapesetben lehet, hogy nem tetszett volna, mert ha valaki egy egész filmen át mögöttes tartalmakkal dolgozik, akkor az nem feltétlen jó, ha a végén sutba vágja azzal, hogy megmagyarázza az egészet. Itt azonban ez jól jött, mert bennem is volt egy kis bizonytalanság először, de a filmvégi monológ óvatosan, nem erőltetetten adta meg a visszajelzést, hogy "igen, jól gondolkodtál".

A szakasz egy rendkívül hiteles háborús film köntösébe bújtatott, igazán elgondolkodtató alkotás, ami abban a szerencsés időszakban születhetett meg, ahol még az Oscar is díjazta az ilyesmit.

Török Tamás

A bejegyzés trackback címe:

https://film-mania.blog.hu/api/trackback/id/tr795549330

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása