Manapság igen kelendő ötlet, hogy egy új franchise létrehozása helyett inkább nyúljunk vissza egy régi, biztos recepthez. Sorra jönnek az újabb re-boot-ok mind a játék-, mind a filmipar területén, néha ez tényleg jó húzásnak bizonyul, a másik esetben viszont a rajongókban állati ösztönöket váltanak ki az elődőket majdhogynem semmibe vevő re-boot-ok, amik végül a hőn szeretett széria végső halálát jelentik. Az utóbbi lehetőségről a Star Trek esetében szó sincs, ez a vérfrissítés messze a legjobb dolog, ami a szériával történhetett, és ebben J.J. Abrams-nek és stábjának tagadhatatlan szerepe van. A meglepően ütős "első" rész után itt van a Sötétségben, amiről nehéz lesz rosszakat mondani.

Úgy érzem, hogy előszőr érdemes egy kicsit a Trekkes előéletemről beszélni, hogy adjak egy tiszta képet, hogy én hogy állok magához a filmhez is. Nos, az egész Star Trek franchise-ból, beleértve mind a tucatnyi mozifilmet és sorozatot, számomra Janeway kapitány és a USS Voyager legénységének kalandjai voltak a legmaradandóbb Trek élmények számomra. Ez abból a szempontból lehet érdekes, hogy a Voyager-t soha nem említették a klasszikus, Star Trek élményt, életérzést közvetítő sorozatok között (legalábbis én mindig ezzel szembesülök), számomra mégis ez volt az, amit még most is ugyanolyan érdeklődéssel és imádattal nézek, mint hat évesen, annak ellenére, hogy akkor egy-egy elejtett asszimilálódás, vagy kibernetikus organizmus kifejezés hallatán igencsak kikerekedtek a szemeim. Nem is igazán gondoltam bele eddig, de szerintem nagyban a Voyager hatása, hogy a személyiségem jelentős részét képezi a világmindenség megismerésére való (kimeríthetetlen és kielégíthetetlen) vágyam. A Voyager mellett persze megnéztem pár mozifilmet, belenéztem kb. az összes sorozatba, de ezek soha nem tartottak ki nálam, valahogy úgy éreztem, hogy mivel nem születtem bele ebbe az egész Star Trek világba, nem fogom tudni felvenni azt a már nagyon régen elkezdődött fonalat. Szóval én laikusnak nevezem magam Trek témának, mintsem rajongónak. Pontosabban neveztem, egészen mostanáig... ez a gyönyörű ebben, jönnek Abrams-ék, újraindítanak egy legendás franchiset, és mégtöbb rajongót szereznek ezzel neki, és hát maguknak is, persze. Mondjuk ilyen minőséggel nem csoda.

Pár évvel az első rész cselekményei után kapcsolódunk be a történesekbe, amikor Kirk kapitány és legénysége egy idegen bolygón befagyaszt egy éppen kitörni készülő vulkánt, ezzel megmentvén a bolygón élő, még törzsi fázisban lévő fajt. Ez mind szép és jó, azonban Kirk ezzel a cselekedetével alaposan áthág pár, a szent kódexben leírt szabályt, ami miatt megfosztják őt a USS Enterprise kapitányi rangjától. Eközben feltűnik John hmkhankhm Harrison, aki egy robbantás után lemészárolja a vészhelyzeti tanács pár tagját, köztük Kirk mentorát, Pike admirálist. Ezután Kirk visszakapja rangját, vele együtt az Enterprise-t is, és Harrison után ered a Klingon rendszerbe, ahol célja nem lesz más, mint az áruló kiiktatása. Ahogy az lenni szokott, itt sem minden az, mint aminek elsőre látszanak.

A történet nem komplikált, de lebilincselő. Eleinte az egész egy érzelmi töltetre épül, magára Kirk bosszújára. Majd ahogy haladunk előre egyre többen akarnak egyre több mindent megbosszúlni, ahogy ez a reboot előtti történetben is hasonlóképpen volt, azonban itt meg lett fűszerezve egy kis Abrams-i zsenialitással. Én az egész filmben a karakterek kapcsolatait éreztem a legfontosabbnak, és ez vitte nálam előre a sztorit, szóval először magukkal a karakterekkel és megtestesítőikkel foglalkoznék.

Chris Pine rendkívűl megosztó Kirk kapitányként, habár nem értem, hogy miért. Szerintem sokan nem tudnak elvonatkoztatni magától a színésztől, ugyanis ez a srác engem már az első részben is lenyűgözött. Szerintem más nem tudná jobban életre kelteni ezt az elég erősen lázadó, halál laza és egyben zseniális Kirk-öt. Nem arról van szó, hogy mennyire bő arckifejezéseinek tárháza, hanem minden erőfeszítés nélkül hozza a karakterét, ami szerintem pont így tökéletes. De! A tényeket ne felejtsük el, Kirk egy vérunalmas karakter lenne Spock nélkül. Ez a két karakter tökéletes ellentétje egymásnak. Kirk az a típusú ember, aki képtelen úrrá lenni az érzelmein, és ahogy ez a filmben is elhangzott, ösztönből cselekszik. Míg Spockon alapvetően vulkáni származása vehető észre, kimért, robotikus stílusával, amivel néha már engem is kitudott készíteni a Sötétségben alatt, ami azért volt furcsa, mert az első rész során ilyet egyáltalán nem éreztem. Az ellentétek vonzák egymást, tartja a talán legklisésebb mondás, de ez tényleg így van. Nincs Kirk Spock nélkül, és ez fordítva is igaz. Zachary Quinto-ról pedig annyit, hogy ez a srác Spock-nak született.

Volt még itt egy speciális eset. Benedict Cumberbatch alakítja Harrisont aki mint kiderül, (minimális spoiler) a Star Trek univerzumból jól ismert Khan. Kérdéses volt, hogy hogyan fogja egy általam imádott és körberajongott színész számomra is hitelesen eljátszani a Trek világ egyik legelvetemültebb, gyilkológépét. Tudni kell erről a srácról, hogy Anglia egyik legnagyobb színésze, és valójában csak most fog igazán beindulni a karriere. Én a Sherlock óta csak szuperlatívuszokban tudok róla beszélni. Szóval visszatérve, Cumberbatch a Star Trekben bizonyította be, hogy képes levetkőzni azt a pozitív szimpátiát amit az emberek, köztük jómagam érzünk vele kapcsolatban, és egy főgonoszt is képes lehengerlő eleganciával életre kelteni. Akit nem fog meggyőzni az alakítása, az... lényegtelen, nincs és nem is lesz ilyen ember! Benedict uralja a jeleneteit, ha kell félünk tőle, majd ezután ámulunk rajta egyet, én néha még el is kezdtem bízni Khan-ban, na valószínűleg ezért nem én vagyok az Enterprise kapitánya (többek között). Valójában az egész sztori Khan-ra épül, és hibernált legénységére. Az volt az érdekes az egészben, hogy látni lehetett a fájdalmat, ezzel együtt az emberséget a szemében, ezért sem volt olyan egyszerű utálni, ami nálam talán nem is nagyon jött össze, de úgy érzem, hogy ez pontosan így volt kitalálva, bár a film végén eléggé rámentek arra, hogy megmutassák Khan brutalitását. Végülis sikerrel. Voltak a filmnek olyan szakaszai, mikor Kirk pontosan ugyanabba a helyzetbe került mint egykor Khan, és a kettőjük közti különbségek teljesen elhalványultak. Abrams talán a karakterekhez ért a legjobban, erre jó példa még a film legjobb és legszívszorító jelenete. Vagy mégsem volt annyira szívszorító?

Spoileresen kell, hogy erről beszéljek, tehát aki még nem látta a filmet, de tervezi a megnézését, az ugorja át ezt a bekezdést. Szóval a film vége felé, amikor Kirk-nek azt a döntést kellett meghoznia, hogy megközelít az Enterprise magját, ezzel halálos sugárzás alá kitéve magát. Ezután jön az ominózus jelenet. Kirk és Spock egy ajtó két oldalán beszélgetnek egymással, ami a Star Trek történelemre nézve olyan fordulatokat tartogat, hogy az valami elképesztő. Kirk halála szélén áll, beismeri, hogy retteg és sírva kéri Spock-ot, hogy ossza meg vele, hogyan kell nem érezni. Erre jön az a válasz, ami egy késszúrásként éri az ember szívét: "Ebben a helyzetben én sem tudok nem érezni, kapitány." Ez a jelenet egyszerűen gyönyörű volt, számomra két ember, akarom mondani egy ember és egy fél-vulkáni közötti barátság mindig is sokkal jobban megtudott hatni, mint a már jól megszokott szerelmi kapcsolatok. Valahogy sokkal közelibbnek, hitelesebbnek érzem. Kirk ebben a jelenetben meghalt, ami végleg az év legdrámaibb filmjévé tehette volna a Star Trek-et. Hát igen, ha nem cseszték volna el már előtte az egészet... roppant bosszús vagyok. Rengeteg dologgal előtték már a film előtt is, hogy nesz itt semmilyen komolyabb dráma, ami persze várható volt, de a jelenet alatt ez végig bennem volt. Először is, tudjuk, hogy lesz harmadik rész, értelemszerűen Kirk-kel. Másodszor, a film során kb. 6x utaltak arra, elég egyértelmű módon, hogy Khan-nak a vérében olyan sejtek vannak, melyek regenerálják az emberi szervezetet, így majdhogynem halhatatlan. Igen, sejthettük, hogy majd Kirk-ön is segíteni fog, de az, hogy a jelenet után rögtön egy perccel már kimondják, hogy "Úristen, Khan vérével megtudjuk menteni!" valami rendkívűli módon lehangolt. Egy fantasztikusan megkomponált, érzelmekkel teli rész vesztette el egy pillanat alatt a jelentőségét. Persze, láthattuk a két karakter másik oldalát is, ami önmagában nagyon jó, de a régi mozifilmekben Spock visszatérésével míg egy komplett részt tudtak várni, itt Kirkével egy percet sem. Szerintem ezt már Abramsék is érezték, hogy elbaltázták, csak ezzel már nem lehetett mit csinálni. Nagyon kár érte, de a jelenet önmagában még mindig hibátlan marad, csak gyakorlatilag felesleges.

IMAX emberek, IMAX. Ki-lett-használva. A Star Trek látványvilága egyszerűen elképesztű volt. Azt az eget, totál elfelejtettem, hogy egy teremben ülök, a film részese voltam. Tényleg azt mondhatjuk, hogy a Sötétségben üvölt az IMAX-ért, ugyanis így teljes az élmény. Szemkápráztató volt végig a film, ahogy láthattuk a jövőbeli Londont, vagy a vöröses színekben izzó bolygót, az űrcsaták pedig monumentálisak voltak. Egyetlen negatívum, hogy most tudatosult bennem, hogy a kamerarángatás a filmezés elengedhetetlen technikája lesz, ugyanis néha már itt sem láttam semmit egy-egy harcjelenet alkalmával. Mindegy, igazából nem érdekel, mert minden más egyszerűen egy élmény volt a szemnek-fülnek egyaránt. A zenét most is Michael Giacchino szerezte, ami a víz alól kiemelkedő Enterprise látványával karöltve már-már könnyeket csalt a szemembe. A Star Trek rebootnak a jelenkor egyik legjobb soundtrackje van, ami szerintem máshoz nem is hasonlítható. Annyi változás történt az első részhez képest, hogy pár dalban, néhány másodpercre felcsendülnek az eredeti széria felejthetetlen dallamai. Abrams-ék ezzel, és a filmben lévő számtalan kikacsintással szerintem a legelvemetültebb Star Trek rajongókat is kielégítették. Még egy kis cameo erejéig Leonard Nimoy is visszatér, bár ha őszinte akarok lenni, utólag visszagondolva, nem is tudom, hogy mi volt a szövegének jelentőssége. Egyébként Abrams mintha elég erősen visszavett volna a már védjegyévé vált lens-flare-ből, tehát az effektből, ami pár nézőnek gyakorlatilag vakságot okozott az első rész során. Hát igen, egy igazi zseni belátja a saját hibáit, majd kijavítja azokat. Piros pont.

Egy dologra még ki kell térni, a film hangulatára. Sokan panaszkodtak arra, hogy a film nekik a címhez hűen túl sötét lett, és hiányoztak az előző részből megismert poénkodások. Hát nem tudom, szerintem ilyenről szó nincsen, a Sötétségben hangulata majdhogynem azonos, mint az első részé. Igen, lehet, sőt biztos, hogy drámaibb lett maga a film, de ez a hangulatra egyáltalán nem nyomja rá a bélyegét, én most is feltudtam nevetni párszor, szóval a poénok is a helyükön voltak. Egyébként a történet, meg amúgy Abrams személye is megköveteli a komolyságot, szóval nem volt itt semmi probléma.

Hát srácok, nem lehet mást mondani. A Sötétségben - Star Trek egy végig maximális fordulatszámon pörgő, remekül megrendezett, monumentális, audiovizuális élményt nyújtó sci-fi. A karakterek jól kidolgozottak, a szereplők egytől-egyig kitűnőek, bár a három főhősön kívűl a többiek azért kicsit háttérbe szorulnak. Persze, nem fogunk a film után filozófiai magasságú beszélgetéseket folytatni a barátainkkal, de ez nem probléma, egy Star Trek filmnek, vagy bármilyen sci-fi-nek ilyennek kell lennie. Nyugodt szívvel 9/10, év filmje gyanús, várjuk a harmadikat. Ja, és Benedict Cumberbatch-nek Oscart minél előbb!
(Egyébként srácok, nem kell aggódni a Star Wars VII miatt sem, Abrams rendezi, minimum ilyen jó lesz.)

Török Tamás

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.