A 2012-es év egyik legjobban várt filmje végre kis hazánkba is eljutott, és Quentin Tarantino most is alaposan megfűszerezte saját stílusával a "művét". Lássuk, hogy ez mennyire állt jól Django-nak.

Azokban az időkben járunk, mikor Amerikában a feketék rabszolgsorsba voltak taszítva. Filmünk főhősével, Django-val sem volt ez másképp, mindaddig emberszámba sem vették, amíg nem találkozott a fogorvosból bérgyilkossá avanzsált Dr. King Schultz-cal, aki felszabadítja a fiút, majd egy közös ügy érdekében be is vezeti őt a bérgyilkolás rejtelmeibe. Történetünk kezdete előtt azonban Django-t elszakították feleségétől, Broomhilda-tól, Django pedig Dr. Schultz társaságában szerelme után ered.

Quentin Tarantino azon rendezők közé tartozik, akiknek stílusjegyei a filmjeik minden egyes kis szegletében elvannak rejtve. Egyesek szerint ez teljesen rendjén van, ha egy rendező minden filmjét a saját stílusában rendezi, viszont ott van a másik oldal, akik szerint ez a koncepció a rendezőt a saját keretei közé szórítja, és ezért filmjeik sem tudnak kellőképpen érvényesülni. Én egyértelműen az első csoport nézeteit támogatom, szerintem egy rendezőnek joga van ahhoz, hogy saját művéhez a saját stílusjegyeit használhassa, még akkor is, ha csak egy olyan jelentéktelen, ámde már-már rendkívűl indokolatlan és idegesítő módon használt lens-flare effektről van szó, amit J.J. Abrams alkalmaz szívesen. Én a filmekre mindig úgy tekintettem mint egy alkotásra, amelyet a művész, ezesetben a rendező saját kedve szerint formálhat. Quentin Tarantino filmjeit vagy szereti a néző, vagy ki nem állhatja. Azonban afelől nem lehet semmi kétség, hogy a Django elszabadul egy irdatlan jó film lett!

A Django meglehetősen hű elődjéhez, ugyanis már a film első percétől kezdve egy olyan retro-western hangulat járja át a mozitermet, ami tényleg felüdülést jelent a mai modern stílusú filmek között. Ez a stílus remekül alkalmazkodik az egyébként teljesen korrekt alaptörténethez, de ami mégis kicsit többé teszi ezt a filmet, az az, ahogyan Tarantino kezeli a rasszizmus kérdését. A Django három órája során rengeteg poénos helyzet, vagy humoros dialógus fog előjönni, amik nagyrészt a rendkívűl korlátolt rasszista viselkedés köré fognak épülni. A fórumokon lehetett olvasni, hogy Tarantino inkább csinál viccet a rasszimusból, mintsem hogy helyén kezelje azt. Ha valaki teljesen zárt elmével nézi a filmet, akkor talán érthető az állítása. Azonban aki a poénok mögé képes látni, az észrefogja venni, hogy sokkal inkább egy paródiáról van szó, vagy méginkább egy tükörről, ami bemutatja, hogy mennyire röhejes és szánalmas dolog valakit a bőrszíne, mintsem a tettei alapján megítélni. Szerintem Django pontosan a mai embert testesíti meg, aki a filmben elhangzott poénok, vagy a viccesnek előadott rasszista szituációk alatt arcjátékával tökéletesen érzékelteti azt, amit szerintem Tarantino is sugallni próbált.

A Django végig egy teljesen abszurd stílus vonalon halad, ami szerintem remekül állt a filmnek. A több liternyi vér, amely egy-egy gólyóütötte sebből képes kifolyni, vagy a régi western filmeket idéző fizika, amikor valakit oldalról telibe kapnak mégis hátrafelé repül el remekül megadták az alaphangot a filmnek. Az operatőri munka is nagyon ötletes volt, ahogy azok a régi hiper-gyors arca közelítések megjelentek néha, zseniális volt. Sok rendező tanulhatna Tarantino-tól, ugyanis ilyen kis trükkökkel simán fellehet dobni egy amúgy jellegtelenül induló jelenetet. A vágás is kifogástalan volt, mindig tisztán lehetett látni, hogy mi történik a vásznon. Nagyon jól működtek együtt ezek a komponensek, s emiatt végig benne volt a filmben az a kicsit B kategóriás szag, ami az egész retro érzetet visszahozta.

Nagyon szoktam unni a filmek többségében, hogy egyszerűen nem érzékelem az egyértelmű jeleken kívűl, hogy valakit meglőnek. Na, ez a Django-ra egyáltalán nem vonatkozik. Szerintem teljesen indokolatlanok voltak azok a kritikák, hogy a film a végefelé átcsap egy agyatlan lövöldözésbe. A Django pontosan akkor és oly módon használta a lőfegyvereket, amikor azokat éppen kellett. Néha már nekem fájt, amikor valamelyik gazfickónak telibekapták a gólyóit, annyira összhangban volt az amit láttam és hallottam a moziban. Ezért sem érzem túlzásnak a már előbb említett liternyi vért, mert szerintem ez egyszerűen így volt hatásos.

A zenék. Semminek sem örülök annál jobban, amikor egy rendező tényleg úgy használja a zenéket, hogy azok ne csak aláfessenek, hanem hozzá is adjanak a filmhez. Quentin Tarantino ezt megcsinálta, ugyanis a Django soundtrackje egyszerűen... WOW! A western-t idéző dallamoktól a gengszterrapig minden megtalálható a filmben. Így utólag szerintem nyugodtan állíthatom, hogy ez a 2012-es év egyik legjobban összeszedett zenei felhozatala volt, ami minden tekinteben passzolt a Django érzethez.

A zenei felhozatal mellet a film legerősebb pontja egyértelműen a színészi játék volt. Jamie Foxx-ot soha nem kedveltem igazán, valahogy képtelen voltam igazán komolyan venni őt, irónikus módon pont a Django-nál érte el nálam, hogy csettintsek egyet az alakítására. Django karaktere az a tipikus szűkszavú, egy-egy ütős mondattal operáló hős, aki a film végére mindenképpen elnyeri a néző szimpátiáját. A szótlan hősökkel kapcsolatban mindig nehéz megmondani, hogy pontosan mi fog meg bennük, Django-ban talán az, hogy annak ellenére, amik élete során vele és társaival történtek mégis egyre erősebbnek mutatkozott a vásznon, aminek végül az eredménye is meglett. Habár Jamie Foxx remekül játszott, nálam a prímet mégis Cristophe Waltz és Samuel L. Jackson vitte a prímet. Waltz hidegvérű és egyben rendkívűl eszes bérgyilkos karaktere egyszerűen, de mégis mesterien lett megalkotva. Imádom nézni, mikor valaki egy-egy szorultabb szituációt pusztán szavakkal old meg, ahogy ezt Dr. King Schultz is tette. Aztán ha meg mégsem sikerült lyukat beszélni az ellentétes véleményt képviselő illető hasába, jöhetett a már eddig is bevált módszer, gólyót a fejbe. Waltz emellett osztrák származásának köszönhetően a német eleganciát is remekül ruházta rá karakterére. Azt is fontos megemlíteni, hogy Schultz volt az a karakter, aki önzetlenül akart segíteni a rabszolgasorsra jutott embereken, és minden személyes előzmény nélkül ítélte el a rasszizmust.

Samuel L. Jackson öreg, zsörtölődős, néger gyűlölő néger karaktere rendkívűl szórakoztató volt. Stephen beszólásaival máris tele van az internetek mémek formályában, joggal. Talán az ő karaktere volt a film egyik legszatírikusabb eleme. Persze a film végére róla is kiderül valami, ami az egész embert egy teljesen más megvilágításba helyezi, ugyanis a túlélésért mindent... hamár Stephen, ejtsünk pár szót az ő uráról, Monsieur Calvin Candie-ről is. Na jó, viszont valaki mondja már el nekem, hogy Leonardo DiCaprio hogy az életben képes egyre jobb és jobb színész lenni?! Szerintem kevés olyan színész van, mint DiCaprio, ugyanis ennyire különböző, más-más jellemmel rendelkező karaktert ennyire halál profin életre kelteni már-már a zsenialitás határát súrolja. Calvin Candie az a tipikus egocentrikus, egyeduralommal rendelkező egyén, akinek valójában annyi esze sincsen, mint az inasának. Persze a szája neki is elég nagy, a film kb. 30-50 percet áldozott arra, hogy erről mi magunk is meggyőződhessünk. DiCaprio remekül tette hozzá a saját stílusát ehhez a karakterhez, ami a sablonossága ellenére mégis feltudta kelteni a néző érdeklődését, ezt nevezem én színészetnek.

Szóval igen, Tarantino-nak sikerült összehoznia egy irdatlan ütős színészgárdát, amit teljesen megérdemelt a Django. A remek forgatókönyvnek hála szinte megsem lehetet érezni azt a három órás játékidőt, persze mint szinte mindenhol, a film a felénél egy kicsit lelassul, de még azok a részek is teljesen korrektek. Igazából nem nagyon tudnék belekötni a filmbe, bár nem is akarok. A Django egy ízig-vérig Tarantino film, ami egyszerre könnyed és szórakoztató, de a humoros hangvétel mellett ott vannak az igazán komoly dolgok is, melyet a film remekül ágyazott be egy-egy vicces jelenet közé. A történelmi hűség úgy gondolom teljesen rendben volt, viszont annak ellenére, hogy a cikk elején említettem a retro-western hangulatot, nálam a vadnyugati feelinget még mindig a Félszemű típusú filmek tudják igazán visszaadni, de szerintem Tarantinonak nem is ez volt a célja.

A Django elszabadul számomra minden igényt kielégített, és ahogy látom, nemzetközileg is elégedettek voltak a nézők Tarantino új mozijával. Én a kevés, szinte nulla mennyiségű hiba ellenére "csak" egy erős nyolcast adnék, mert a remek élmény ellenére hiányzott az a plusz, amit egy olyan jól megvalósított filmtől elvárnék, mint a Django. Egy ilyen film során mindig ott van a levegőben, hogy mindjárt eljön a katarzis, de valahogy ez mégis elmarad... ezt a hibát csak olyan filmeknél róvom fel, amikben tényleg benne volt az a plusz. 8/10, 2012 egyik legjobb filmjének.

Török Tamás

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.