2012.05.27. 00:01
Perfect Sense (2011) - Kritika
Művészfilmek. Tipikusan az a műfaj, ami vagy megérinti a nézőt, és tényleg képes egy olyan mondanivalót tökéletesen átadni, amit a mai blockbuster filmekkel nem igazán lehet, vagy az adott rendező személyes gondolatait ismerhetjük meg, viszont ezek a gondolatok nem fognak megmaradni bennünk, ahogy a film sem.
A "Perfect Sense" nem mondható teljesen művészfilmnek, de David Mackenzie nem hétköznapi módon igyekezett a néző tudtára adni, hogy mi az, ami igazán fontos az életben.
A film szinte in medias res módon rögtön egy világjárvány kezdetéhez dob minket, aminek hatására az embereken először rendkívűli, felfokozott érzelmi kitörések lesznek úrrá, majd elvesztik azon szerveik egyikét, melyekkel életünk külső ingereit érzékeljük.
A Perfect Sense két szereplő köré építi az alap koncepciót. Michael, a séf, kinek munkája az ízlelés és szaglás körül forog, nem sokkal a járvány első feltünése után megismer egy, éppen a járvány megfékezésén, vagyis inkább azonosításán ügyködő doktornőt, Susan-t. Innen pedig minden jön magától.
Két fő karakter? Akkor bizony nagyon jó színészeket kellett találni, gondolhatja a néző. És ezt az akadályt Mackenziék sikerrel vették, Ewan McGregor és Eva Green között valóban ott van az a sokat emlegetett kémia, ami hitelessé teszi a filmben lévő (remélem nem lövök le nagy meglepetést...) szerelmi szálat, és ez felettébb fontos volt, hiszen mint már említettem a film alapjáraton e köré épül, és muszáj volt átéreznünk azt a romantikát, ami köztük dúlt, ugyanis enélkül a kellő hatás elmaradt volna.
Hogyha már a hatásnál járunk. A film itt tényleg minden egyes elemével sugallni akart valamit. A képi világ és a zenék tökéletes harmóniát alkotnak, amelyek egyik percről a másikra, derűsről borúsra változtatják a jelenetek hangulatát.
Oké, ez mind szép és jó, viszont egy művészfilmnél ennél azért több kell, a művészeti faktor. Ezt a pontot is remekül megoldotta a film. (És innentől talán egy kicsit spoileres leszek, szóval ha valakit érdekelne a film, akkor óvatosan olvasson tovább.) Ugye a vírus minden egyes stádium alkalmával egy, a legalapvetőbb emberi érzelmet hozta előtérbe, felnagyított formában. Majd miután ezek az érzelmek elmúltak, jött az egyik fő érzék elvesztése. Minden egyes érzékvesztésnél kapunk egy kommentárt, aki művészi formában megmagyarázza nekünk, hogy most éppen mi is történik, és mi a célja a rendezőnek az adott érzékszerv elvételével. Hihetetlen volt, ahogy az ízérzék elvesztése után az emberek még mindig jártak éttermekbe, ugyanis a társasági étkezés még mindig fontos maradt. De az evést is élvezték ám, mivel az ételek hőmérsékletét és állagát helyezték előtérbe. Ez nagyon egyszerűen hangozhat, de zseniálisan volt megvalósítva, ahogy az egyik pillanatban azt érzi a néző, hogy elveszíti az egyik érzékét, utána viszont rádöbben, hogy az élet még ígyis megy tovább, és igen is lehet élvezni azt. Szóval igen, abszolút meg volt az a plusz a filmben, amitől mondhatjuk azt rá, hogy művészi.
(Innentől hatalmas spoiler) Említettem, hogy egyes jelenetek derűsek, tehát képesek jó érzést kelteni a nézőben. Ennek ellenére, a filmet folyamatosan egy nyomasztó és fájdalmas hangulat kíséri, mivel a néző érzi, hogy nem sokára mindent elveszít, amivel az életet fogja fel. Akinek van egy kis logikája, tudja, hogy mi lesz a film végén. Tudja, hogy folyamatosan egyre közelebb kerül a sötétséghez, és retteg attól, hogy mindezt egyedül kell kiállnia. És ez az érzés egyszer sem múlik el a film alatt, kivéve akkor, amikor ez bekövetkezik. A film végén. A nap, amikor már az egész világ képtelen érzékelni az ízeket, érezni az illatokat, vagy hallani a hangokat, és már beletörődtek abba, hogy utolsó érzéküket, a szemük világát is elvesztik. Viszont mielőtt ez bekövetkezne, itt is előjön az egyik legalapvetőbb emberi érzés felerősített változata, a boldogság. Amikor az emberek felkelnek, és még látnak, rádöbbennek, hogy mennyit számít az élet, és a szeretet. Családok ölelik meg egymást utoljára, majd a kamera két szereplőnkre, Michael-ra és Susan-ra fókuszál, akik miután elszakadtak, újra egymásra találnak, és végül egymás karjaiban lelnek boldogságra. Majd eljön a végső stádium, a sötétség. Az emberek minden érzéküket elvesztették, kivéve egyet. A szeretetét. Michael és Susan már nem érzékelnek semmit a külvilágból, teljesen kizárták azt, és már csak egymással törődnek.
A "Perfect Sense"-nek sikerült elérni nálam azt, hogy másnap úgy keljek fel, hogy értékelem mindazt, ami számunkra, az emberek számára teljesen alapvetőnek tűnik. Egyáltalán nem hibátlan a film, de itt nem is ez volt a cél, hanem az, hogy bennünk szülessen meg az a gondolat, ami a rendezőben. Emberek, becsüljük meg Földünket, és életünket, ugyanis ezekből csak egy van.
Török Tamás
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Brill. 2012.12.31. 05:21:10
Az utolsó érzékszerv, pedig a tapintás. (5 van, nem négy) Tehát nem vesztették el az utolsó érzékszervüket a film szerint. Egy megmaradt.
Blade468 · http://film-mania.blog.hu/ 2012.12.31. 11:01:09
Utolsó kommentek