Robert Zemeckis, Alan Silvestri, Denzel Washington. Az a három személy, akik miatt még egy Twlight remake-re is bármikor beülnék, örömmel! Minden idők egyik legjobb rendezője egy zseniális zeneszerzővel és egy fantasztikus színésszel karöltve készítenek filmet egy rendkívűl érdekes sztoriról. Kell ennél több? Kényszerleszállás.

Whip Whitaker kapitány egy tapasztalt, rengeteg rutinnal rendelkező repülőgép-pilóta, azonban a magánéletben messze nem ilyen profi. Családjával nem tartja a kapcsolatot, talán ennek eredményeként is szinte megállás nélkül piál, drogozik vagy fordítva. Egy esős reggelen sem tett másképp, és enyhén szólva is ittas állapotban ült a panelek mögé. Nem sokkal később a gép hirtelen zuhanni kezdett, azonban Whip Whitaker egy rendkívűl merész húzással letette a gépet, azonban négy utas és a személyzet két tagja életét vesztette. A pilótát először hősként ünnepelték, utána viszont egyre több infó látott napvilágot a férfi alkohol problémáiról. Valyon műszaki hiba okozta a gép lezuhanását, vagy az egész Whitaker kapitány állapotára vezethető vissza?

Annyit tudok mondani, hogy a film nálam ezzel a sztorival már jól indult. Eddig is nagyon foglalkoztattak a légikatasztrófákat okozó dolgok mivoltai, s néha már egy-egy Natgeos-s műsor alatt is úgy éreztem, mintha egy filmet néznék, ezért is csodálkozom, hogy ez a téma miért nem annyira kelendő Hollywood-ban. Sajnos aki szintén egy, magára a balesetre kihegyezett filmet vár, az mindenbizonnyal csalódni fog, lehet, hogy pozitívan, de az is lehet, hogy számára csalódást fog okozni a film. Robert Zemeckis rendező inkább helyezte előnybe a kapitány karakterét, az érzéseit, de ami szerintem leginkább előtérbe került, az a függőség témája volt. A baleset után bepillantást nyerünk Whip életébe, és leginkább azt fogjuk látni, hogy mennyire az alkohol rabja. A katasztrófa után pedig rögtön kidobja minden pia-tartalékát, de nem kell sok idő, és máris visszaragadja a szenvedélye. Ügyvédeivel azon vannak, hogy képesek legyenek győzedelmeskedni a Whip ellen felhozott vádakkal szemben, azonban lehet érezni, hogy a kapitány lelkiismerete azért néha meg-megszólítja. Ismét odajutunk, hogy a problémák elől inkább a függőség világába menekül.

Engem mondhatni meglepett, hogy Zemeckis egy ilyen oldalról közelítette meg azt a filmet, de így utólag örülök, hogy ez a téma volt a középpontba helyezve, ugyanis a Kényszerleszállás könyörtelenül az arcunkba nyomja az igazságot. Whip is ugyanúgy a rabja ezeknek a szenvédelyeknek, mint a mai világban rengeteg ember, és a film megmutatja, hogy ennek soha nem lesznek pozitív következményei. Számomra ezekből következett az is, hogy Whip karaktere egyáltalán nem volt szimpatikus, és ez annak fényében elég nagy szó, hogy én egyszerűen imádon Denzel Washington, és minden karakterében benne szokott lenni az a tipikus Denzelesség ami annyira megfog, és ez itt sem volt másképp, viszont én mégsem tudtam szimpatizálni a karakterével, de ez így volt rendjén. Ahogy a film haladt előre, úgy értünk egyre közelebb az ügy lezárásához, viszont ezzel párhuzamosan Whip is egyre inkább csak süllyedt és süllyedt lefele. Végigkövethettük Whip magával és az alkohollal való küzdelmét, azonban a film első rossz pontja is itt jön a képbe. Értem én, hogy Zemeckis-ék kiakarták hangsúlyozni, hogy Whip mennyire kész van a történtektől, és szinte még egy aranyos kiscica láttán is a pohárhoz nyúl, azonban ennek ábrázolása valami eszméletlen mód túlzásba lett véve, s emiatt az egésznek a jelentősége is kezdett elhalványulni. Nem volt olyan perc, amikor valaki ne gyújtott volna rá, ne itta le, vagy ne lőtte volna be magát. Annyira a képembe tolták, hogy "igen, itt most mindenki marhára depressziós és marhára függő", hogy néha az egész-már komikus volt.  Egy ilyen, a dialógusokra épülő filmnek stílusosnak kellett volna lenni, és ezt Zemeckis tudja leginkább, ez valahogy mégsem jött össze. A komolynak szánt jelenetekből számomra egy pillanat alatt inkább komikussá vált az egész, és nem tudom, hogy ez most tudatos volt, vagy csak egyszerűen rosszul lett megvágva az adott jelenet (persze az is lehet, hogy csak velem van baj). Az erőltetettség miatt a film végére szinte teljesen elszállt volna az egésznek a jelentősége, de szerencsére a lélegzetelállító, már-már katartikus megkönnyebbülést okozó jelenete megmentette a film mondanivalóját.

Volt még egy nagyon komoly hiányérzetem. Ugye Zemeckis hozta magával az egyik kedvenc zeneszerzőmet, Alan Silvestrit is, ez eddig oké. A zenék nagyon jók voltak, hozták nagyjából a hangulatot, ez is oké. Azonban az előbb említett "zenék" többes szám csak nagy jóindulattal megengedett. Ugyanis tény, hogy 12 számnyi eredeti betétdal volt a filmnek, én mégis csak 2-3-at tudnék felidézni, mivel az összes majdhogynem ugyanolyan volt (emlékezetem szerint). Mivel már említettem, hogy ennek a filmnek legalább olyan stílusosnak kellett volna lenni, mint Zemeckis vagy Washington eddigi filmjeinek, nagyon sajnálom, hogy ezen még a zenék sem tudtak segíteni, pedig a stáb tényleg megvolt hozzá.

A színészi játék hozta a kötelezőt, csak Washington-t tudnám igazán kiemelni, ahogy arra számítani lehetett. Mondjuk más karakterre nem is nagyon fektetettek hangsúlyt a film során, de azért a szintén függő Nicole karakterét Kelly Reilly meglehetősen hitelesen játszotta. John Goodman bukkant még fel egy-egy jelenet erejéig, s mindannyiszor elérte, hogy lehessen egy kicsit nevetni is a film során, jó döntés volt a karaktere. Talán még érdemes megemlíteni, hogy a A nevem Earl-ből ismert Nadine Velazquez-re áhítozóak mindenképp nézzék meg a filmet, legalább az első öt percet, ugyanis semmi nem sok ruha volt a hölgyön. (Nem gondoltam volna, hogy a színészi játék bekezdés alatt valaha valami ilyesmit kell majd kiemelnem.)

Hamár alapvetően mégis egy légikatasztrófával címkézik fel a gépet, akkor ejtsünk arról is pár szót (királyi többes, mert megérdemlem :Đ). A repülés során az egészet egy afféle field of view szemszögből nézhetjük végig, ami azt takarja, hogy mi is ott vagyunk a pilótafülkében. Namármost, ez a jelenet egész egyszerűen hibátlan volt. A vágás, a hanghatások, a színészi játékok mind-mind zseniálisan összevoltak hangolva a vásznon, nálam ez már most 2013 (valójában 2012...) egyik legjobb jelenete volt.

Összeségében a Kényszerleszállás egy teljesen korrekt film lett, ami viszont a stáb és az alapsztori tekintetében sokkal jobb kellett volna, hogy legyen. Whitaker belső viszályai nagyon jól átlettek adva, és biztos vagyok benne, hogy sokan magukra fognak ismerni a kapitány karakterében, akár más-más dolgok miatt. Sajnos nálam nagyon rányomta a bélyegét a filmre, hogy az végig keresgeti a megfelelő hangulatot, stílust de nem igazán találja meg őket... Denzel mint mindig, most is kitűnő volt, viszont már rajta is elkezdett csámcsogni az idő vasfoga. A filmet a részben várható, ám egyben remek befejezése miatt maximálisan megéri megnézni, bár nálam mind a légikatasztrófás, mind a káros szenvedélyek témából többet is kilehetett volna hozni, viszont a kettő együtt szerintem teljesen megállta a helyét. 7/10

Török Tamás

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.