Kevés számomra izgalmasabb történelmi korszakot tudnék felsorolni, mint az amerikai hatvanas évek. Hihetetlen az a hangulat, ami belengte azokat az időket, persze ma már csak képeken, filmeken és videojátékokon keresztül van lehetőség ezt megtapasztalni. Pont a téma kimeríthetetlensége miatt érdekes számomra, hogy arányaiban milyen kevesen nyúlnak a gengszterekhez, mint alapötlet. Habár Martin Scorsese munkássága igen megosztó, azt senki nem tagadhatja, hogy a Nagymenők minden idők egyik legjobb gengszterfilmje.

Történetünk központjába Henry Hill kerül, aki már elég fiatalon eldöntötte, hogy mire is adja majd a fejét. Nem éppen olyan életcélra, vagy munkára vágyott mint a többi tizenéves, ő bizony egy igazi gengszter akart lenni, vagy ahogy azokban a körökben mondták, nagymenő. A srác nagyon fiatalon belecsöppen ebbe az egészbe, az iskolát is csak akkor közelíti meg, ha megbízatása éppen arra viszi őt. Édesapja büntetés gyanánt rendszeresen verte is a fiút, azonban őt ez már egy fokkal kevésbé érdekelte, ugyanis a nagymenők személyében új családra lelt.

Ahogy teltek az idők, Henry egyre inkább feljebb lépkedett a gengszterek ranglétráján, és hát valljuk be, a srác nagyon is élvezte a vérrel és brutalitással átitatott gazdagságot. Ha valaki gengszternek adja a fejét, nem riadhat vissza attól, ha a szeme láttára pusztán heccből valakibe egy komplett tárat eresztenek bele, vagy jó modorra nevelés céljából pisztoly tussal kicsit átvariálják valakinek az arcát. Nem egyszerű élet az olyan, amiben bármelyik pillanatban golyót kaphatsz a hátadba, ám ezzel Henry is tisztába volt, és eleinte megtudott barátkozni a gondolattal, sőt, kifejezetten élvezte ezeket a mindennapi izgalmakat. Ezeket a nagyfiúkat, ahogy végül Henry-t is, mindenki ismerte a városban. Megvoltak a kapcsolataik, amiből az következett, hogy gyakorlatilag semmiért nem kellett fizetniük, vagy maximum egy borsos kedvezménnyel karöltve. Gyakorlatilag gondtalan életet élhettek a nagymenők, ám néha azért elkezdett forrósodni a szitu, és ezt az idő elteltével Henry is megtapasztalta.

Martin Scorsese ebben volt igazán zseniális a Nagymenők esetében, a gengszter élet tökéletes bemutatásában. Fogott egy igaz történetet, és egy hihetetlenül komplex sztorit hozott össze, amiben végig nézhetjük Henry Hill és egyben a gengszterek virágkorát, majd végül bukását. A történet hibátlanul volt felépítve, ami létfontosságú volt a film kimenetelét tekintve. Egy ilyen életben minden egyes részletről tudnunk kell, hogy tudjuk, mi okozta az éppen képernyőn lévő karakter drasztikus személyiségbeli változását. Igen, a személyiségek. Hát maradjunk annyiban, hogy ezeknek a srácoknak a szóban forgó dolog messze nem makulátlan, olyannyira nem, hogy gyakorlatilag egyik karakter sem lesz igazán szimpatikus. Sőt, párba néha mi magunk is golyót kívánunk, mert egyszerűen irritáló, ahogy megállás nélkül pattog az illető. Rendkívül nehéz dolog elérni, hogy ilyen, alapjáraton ellenszenves karakterekkel szemben mégis szimpátiát érezzünk. Scorsese remekül variálta a jeleneteket, így mikor teljesen megutáltunk volna egy karakter, teszem azt pont Henry-t, akkor jött egy olyan megnyilvánulás, ami miatt rájövünk, hogy azért ők is emberek, és minden ellenére megvan bennük a betyárbecsület. Többnyire.

Egy nagyon merész húzás volt a filmben, ám egyben hatásosabb is, hogy Scorsese nem a fizikai erőszakkal, hanem inkább a morális megterhelésekkel dolgozott. Sokan azt gondolhatják, hogy a gengszterek élete féktelen lövöldözés, autósüldözés, ám a filmben meglehetősen ritkán kerül elő a pisztoly a belső szebből, bár amikor ez megtörténik, annak súlya van. Úgy érzékeltem, hogy a történetben lévő dráma leginkább Henry és felesége, Karen között csúcsosodik ki. Hihetetlen kapcsolat az övék, de a való életből tudhatjuk, hogy ilyenek igenis vannak. A nő rajong a férfiért, a legnehezebb időkben maximálisan kiáll mellette, ám mindannyian tudjuk, hogy egy sármos nagymenő körül hemzsegnek a nők, és hát miért ne. Henry élete ezekkel a konfliktusokkal kezd egyre inkább bizonytalanabbá válni, majd végül jön a végső hullám, amikor a drog válik az elsődleges bevételi forrássá...

Ha már konfliktusokra épül a film, akkor fontos, hogy ezek az érzelmi hullámvasutak hitelesek legyenek. Ehhez természetesen remek színészekre van szükség, ami itt egy jó gengszterfilmhez illően helyén is volt. A Henry-t alakító Ray Liotta zseniálisat alakított, sikerült hoznia azt a jellemfejlődést, amit a karaktere megkívánt. Pontosan tudtuk, hogy adott helyzetben mire gondolt a srác, és éreztük, ahogy egyre inkább nő a teher a vállán. Majd láthatjuk, ahogy ez a teher végül eluralkodik rajta...

Nem sok karakterért tudtam úgy istenigazából aggódni - ami szerintem érthető -, ám Henry felesége, Karen egy ilyen karakter volt. Rossz volt látni, hogy egy igazán életrevaló, hűsége nőt hogyan ránt magával a mélybe a férje, aki olykor felettébb unszimpatikusan és tiszteletlenül bánt feleségével. A tökéletes érzékeltetése annak, hogy hogyan mocskol be egy tiszta lelket a nagymenők élete.

Habár mindkettő hitelesen hozta a karakterét, Robert De Niro-t természetesen ki kell emelni. Az az ember a megtestesült elegancia, és hogy ha valaki a nagymenők fejese, akkor szükség van arra, hogy tekintélyt parancsoljon. Ez itt tökéletesen volt teljesítve, James Conway az a tipikus góré, akivel még a legrosszabb napunkon sem húznánk ujjat.

A remek alakítások csak hozzátesznek a hangulathoz. Amit leginkább egy szóval tudnék jellemezni: depresszív. Lehet, hogy ez sokakat meglep, de én a Nagymenők során rengetegszer éreztem kellemetlenül magam, pl. egy indokolatlan gyilkosságnál, vagy Henry és Karen kényelmetlenül hiteles balhéi során. Miután a gengszterek nagydobása sikerrel jár, és tényleg aranyéletük lehetne, valahogy az egész a visszájára fordul. Henry börtönbe kerül, kezdenek megszakadni a kapcsolatai, anyagi háttere is bizonytalanná válik, és a kokain fogságából is egyre nehezebben tud menekülni.

Mindig is volt bennem egy kétely a maffia féle családokkal kapcsolatban. Alapjáraton azt látom, hogy igenis nagy összetartás van a családtagok között, együtt csinálják végig a piszkos munkát. Támogatják egymást amikor kell, azonban ha az önbiztonság, vagy éppen a család jövője úgy kívánja, akkor minden hezitálás nélkül golyót repítenek a másik fejébe. Hogy őszinte legyek, ezt a kettősséget a Nagymenők sem tudta teljesen megértetni velem. Bár lehet, hogy ez a varázsa ennek a kornak.

A film hangulata nagyon hiteles és átérezhető volt, és azt kell mondanom, hogy messze nem túlzó. A Nagymenők mutatta meg nekem, hogy a gengszterfilmek esetében rengetegszer túloznak a készítők, és kihagyják az olyan részeket a filmekből, amik egy kicsit lassabbak, viszont ugyanúgy a gengszterélet alappillérei. A filmet végig Henry, tehát Ray Liotta zseniális kommentálásában élvezhetjük, ami megadta a Nagymenők alaphangulatát, és megértettük, hogy egy-egy 'tán nem olyan fontos jelenetnek miért is van akkora szerepe a nagy egészben. Olykor felesége, Karen is átvette a szót, és külön élmény volt hallgatni a nőt Lorraine Bracco akcentusa miatt. Amiért fontos volt, hogy Karen szót kapjon, az az, hogy ezáltal Henry-t egy másik fél szemszögéből is megismerhettük, többé-kevésbé.

A film befejezése nem az a csattanókkal teli, adrenalin bomba féle volt, hanem egy olyan, ami Henry-t komoly választások elé állította. A biztonság, ám teljes névtelenség és minden izgalmat mellőző élet, vagy továbbra is része lenni a családnak tudván, hogy Henry első számú célponttá vált. Plusz még azt is elkell döntenie, hogy melyik az igazi családja. A gengszterek, akik a fiú egész életét megalapozták, ám végül romba is döntötték, vagy Karen és két gyermeke, akiket habár szeret, mégis mindig a nagymenők mögé szorultak a fontossági listán. Haljak meg tiszta lelkiismerettel, vagy éljek úgy, hogy feldobtam mindenkit, akik életem útját egyengették? Itt jó döntés nincs, és ez adja meg a film drámáját, ami miatt halhatatlan lett a történelemben.

A Nagymenők nem az a film, amiről még heteket fogunk beszélni az ismerősünknek, hogy milyen jó volt, vagy ódákat fogunk zengeni a hihetetlen látvány- és akció orgiákról. Nem, a Nagymenők ennél egy jóval lassabb és megfontoltabb film, ami talán valós képet is ad arról, hogy milyen volt az élet anno az amerikai gengszterek számára. Aki rajong ezért a témáért, mint ahogy jó magam is, annak a Nagymenők egy kötelező darab.

Török Tamás

A bejegyzés trackback címe:

https://film-mania.blog.hu/api/trackback/id/tr75619957

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása