Életkoromból adódóan számomra elég ritka, hogy egy 60-as évek elején készült film az első perctől kezdve lekösse a figyelmemet és képes legyen magába szippantani. Értelemszerűen nem ebbe a filmkészítési korba születtem bele, így önkéntelenül is, de teljesen mások az alapvető elvárásaim, mint ami ötven évvel ezelőtt mérvadó volt. A nagy szökést azonban méltán tartják az egyik legnagyobb filmklasszikusnak, ugyanis még a mai modern elvárásoknak is maximálisan megfelel. Nem hiába, a filmezés időtlen.

A film s maga a történet is már az első képkockától kezdve felkeltette az érdeklődésemet. A nagy szökés igaz történetet dolgoz fel, és egyben emléket állít azoknak a hadifoglyoknak, akik a II. Világháború idején egy speciálisan számukra kifejlesztett börtöntáborban raboskodtak, ami a Luftwaffe felügyelete alatt állt.

Nem titkolom, imádom az ilyen témájú filmeket. Ahogy megérkeznek az első rabok a börtön területére, már abban a pillanatban a szökésen jár az eszük, nem hiába, páran már a 17. alkalommal próbálnak meg túljárni a német őrök eszén. Miután a rabok első, egyéni akcióik nem járnak sikerrel, rá kell jönniük, hogy a szökés innen csak együttes erővel jöhet létre. Ezek a foglyok, katonák hovatartozást félretéve a börtönön belül létrehoznak egy egységes rendszert, mely végül a történelem tán' legnagyobb szabású szökéséhez fog vezetni.

A szökés folyamata mesterien, és (elvileg) a valóságot maximálisan követve lett kidolgozva. A fogságban lévő katonák egészen ötletes ám egyben merész trükkökkel oldják meg a szökést akadályoztató problémákat. Ezek a módszerek még a mai napig visszaköszönnek az újabb filmekben, ami tökéletesen jelzi, hogy A nagy szökés ilyen szempontból mondatni meghaladta a korát. Amellett, hogy minden furfangosságba bepillantást nyerünk, egészen a film végéig nem fogjuk elhagyni a börtön kerítéseit, ami egy nagyon jó döntésnek bizonyult, ugyanis így a lehető legjobban azonosulhatunk a rabokkal, így mi is a szökés részének érezhetjük magunkat.

A film szép lassan, de végig fokozza a feszültséget, és érezhetően mindenki izgatottabb lesz, ahogy eljön a Nagy nap. Ami az érdekes az egészben, hogy ez a bizonyos feszültségkeltés annak ellenére történik, hogy a film alapvetően vidámabb hangulatú, ami a történetet nézve elég furcsán hangozhat, de én mégis ezt éreztem. A karakterek között számos olyan volt, akik egy-egy elejtett mondattal, vagy az általuk keltett helyzetkomikummal rendszerint megnevettettek. Hilts, a zárdakirály visszatérő poénjai egy az egyben jellemezték a 60-as, 70-es évek humorát, néhol már a legendás Spencer és Hill páros jutott eszembe.

McQueen, Garner, Bronson vagy Attenborough. Csak pár ikonikus név a film szereplői közül, akik mind-mind tökéletesen személyesítették meg a maguk karakterét. A kifogásolhatatlan színészi teljesítmény az általam elég sokszor említett őszinteségben keresendő. A régi idők alakításait valahogy sokkal inkább éreztem természetesnek, mint a mai színészekét. Félreértés ne essék, ma is rengeteg zseniális színész van, de sok esetben érzem azt, hogy hiányzik belőlük az az öröm s lelkesedés ami ezeket az embereket jellemezte. A nagy szökésben is érezhető a színészek alakításain, hogy mekkora örömmel és élvezettel játszanak el egy jelenetet, az egészben van egy spontaneitás, amitől elhiszem azt, amit látok.

A zene amennyire illeszkedett a film vidámabb első feléhez, olyannyira rombolta a hangulatot a vége felé. Ha őszinte akarok lenni, szerintem össz-vissz egy dalt használtak az egész film során, itt-ott némi változtatással. Hogy érzékeltessem ezzel a problémát: a rabok éppen vidáman mulatoznak egy kis vodka társaságában+vidám zene=jó. Meghal valaki+(rögtön utána) vidám zene=nem jó. A film kisebb-nagyobb (többségben kisebb) bugyutaságai elnézhetőek, viszont egy ilyen fontos és alapvető dolog mellett nem tudtam szó nélkül elmenni.

A Schindler listájához hasonlóan ez a film is igyekszik egy kicsit német szemszögből bemutatni a dolgokat. Tény, hogy borzalmas volt, ami annak idején történt, rengeteg a bűnös, de még itt sem lehet általánosítani. A börtön területén még a németek sem veszítették el az emberségüket, és a Luftwaffe-t érezhetően érdekelte a rabjaik sorsa, persze csak olyan szinten, amennyire ezt egy háború megengedheti. A film záró képsorai talán nem tűnhetnek annak a tipikus csattanós befejezésnek, de érdemes a dolgok mögé látni. Valójában nem minden olyan, mint ahogy azt tanítják.

Török Tamás

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.